A nagyüzemi sertéstartásban nem ritka farok-, vagy fülrágás a sertéseknél egyfajta kannibalizmus, amit a természetellenes tartás okoz – mondja Maros Katalin etológus.

Maros Katalin a Magyar Természettudományi Társulat (MTT) minapi konferenciáján tartott előadást Válogatós tyúkok, kíváncsi disznók és érzelmes marhák címmel. Mint arra rámutatott: a nagyüzemi körülmények között tartott haszonállatok sok esetben nem tudják kiélni ösztönös viselkedésformáikat, ami gyakorta „furcsa", természetellenes magatartásokhoz vezethet, legyen szó bármilyen fajról.


A sertések például lerágják egymás  fülét, farkát. A házi sertések ösztöneiket tekintve szinte teljesen megmaradtak olyannak, mint vadon élő őseik, a vaddisznók. Szívük szerint napi 8 órán át táplálékot keresnének, amihez olyan tipikus viselkedési formák járulnak, mint a turkálás, legelészés, rágcsálás – ez minden házisertés természetes igénye, születésétől fogva – olvasható a 24.hu-n.

"Okos, kíváncsi állatok, intelligenciájuk a kutyákéhoz mérhető, a nagyüzemi sertéstartó telepeken viszont szinte semmiféle olyan ingerrel nem találkoznak, mint a természetben. A táplálékuk eléjük van öntve, jellemzően olyan formában, hogy gyakran még rágniuk sem igen kell. Nem csoda, ha elunják magukat" – fogalmazott a szakember.

malacok

Szabadtartásban nincs szükség a farokkurtításra, mert bőven van hely és táplálék az állatok számára – forrás: Pixabay

Ront a helyzeten, hogy zsúfoltan tartják őket, fél és egy négyzetméter közötti terület jut egy-egy állatra. A kutatók legalább 20 különböző tényezőt mutattak ki, ami szerepet játszhat a farok- és fülrágás kialakulásában. Ilyen például az alomanyag (például a szalma) teljes hiánya, a rossz minőségű levegő, illetve a szűkös élettér.

Egy 2007-es jelentés szerint a jelenség az európai sertéstelepek 30–70 százalékát érinti. Egyes példányok rezignáltan tűrik, hogy a másik állat véresre rágja a farkát, mások menekülnek, visítanak, visszatámadnak, ezek a csetepaték pedig stresszelik a többi állatot, tovább növelve a sérülések kockázatát.

Mégis, a farok- és fülrágásnak a legkevésbé az agresszióhoz van köze, az etológusok alapvető problémaként a helyszűkét, az ingerszegény környezetet és a takarmányozás módját, illetve a táplálék mennyiségét és minőségét emelik ki a kiváltó okok közül.


A kutatók szerint egyes tápanyagok hiánya és/vagy a nem megfelelő mennyiségű táplálék aktiválja az állatok kereső viselkedését. Normál esetben elkezdenének élelem után kutatni, ám a hizlaldában hiába próbálkoznak és előbb-utóbb a célkeresztjükbe kerülnek a társak „kiálló testrészei", főként a farkuk és a fülük.

A farokrágást alapvetően az általános stressz-szint emelkedése váltja ki, és emiatt egyes állatok mondhatni rákapnak a művelésére – összegzi az etológus.

A farok sérülése természetesen a gazdálkodó számára is kárt okoz, a kezelés, a gyógyszerek, a fertőzésveszély elhárítása és a kannibalizmus megszüntetése mind-mind nem kívánt költség. Megoldásként világszerte elterjedt az állatjóléti szempontból igencsak megkérdőjelezhető farokkurtítás, amit jellemzően bódítás és fájdalomcsillapítás nélkül végeznek el a csak pár napos malacokon. Maros Katalin kiemeli: a vágás a farokcsigolyáknál történik, nem kérdés, hogy fáj nekik, jelentős stresszként élik meg, ami még napokkal később is látszik a viselkedésükön. Nem is beszélve arról, hogy a csonkolt farok területén fájdalmas neurómák képződhetnek, ami az állatok egy részének egész életükön át tartó fájdalmat okozhatnak.


Mi lehet az állatbarát megoldás? Finnországban tiltott a farokkurtítás, e helyett megpróbálnak a disznóknak ingergazdagabb környezetet biztosítani. Kutatások igazolják, hogy már egy kevés beszórt szalmában is elturkálnak és nem egymás farkával vannak elfoglalva. Idősebb gazdák azt is szokták mondani, hogy valamilyen játékot „kell" biztosítani a malacoknak, ami viccesen hangzik, de működik: belógatott kötéllel, a karámra kötött bármilyen tárggyal már részben kiélhetik kíváncsiságukat, illetve rágási kényszerüket. A szalmás megoldás a legtöbb helyen azért nem működik, mert a malacok egy rácson taposva élik az életüket, hogy könnyebb legyen a helyüket tisztán tartani. Arra viszont nem lehet szalmát tenni, mert eltömíti a rendszert.

A kutatók tapasztalatai szerint a megoldást az jelentené, ha több lenne az etető, nagyobb a férőhely, lehetne alomanyagot tenni az állatoknak, illetve természetes fényt és jobb szellőzést biztosítani az istállókban.