Az úgynevezett társas munkákra főleg télen került sor, amikor a földeken, a mezőn már vagy nem lehetett, vagy nem kellett dolgozni. Ezek egyik módját, a kukoricafosztást idézte meg csütörtök este a Zala vármegyei Eszteregnyén működő Rozmaring Népdalkör és Citerásai.
– Fő feladatunk természetesen, a hagyományőrzés, ennek jegyében jöttünk össze ma nyolcan, hogy citeramuzsika és nótázás mellett elevenítsük fel ezt a régi szép hagyományt – mondta el Czinki Zoltán, a csapat vezetője, aki Horváth Tiborral közösen szolgáltatta az asszonyoknak a – ahogy ma szokás mondani – zenei alapot. – A háztáji gazdaságokban a kukoricacsövek egy részét szokás volt a csuhélevelekkel együtt törni, mert utóbbiaknak később hasznát vettük. Például a kemence tisztításához használatos ecset, az úgynevezett pemet készült csuhéból, amit vízbe mártottunk és sütés után kitörölgettük vele a kemence belsejét – ezt hívták pemetelésnek. Ezen kívül a gyerekek babákat fontak belőle, az asszonyok pedig kosarakat. De ezzel tömték ki az ágyban lévő zsákokat is szalma helyett, mert ez puhább volt. Széles csuhélevelekkel üvegek száját kötötték be, hordók dugóját, csapját ezzel tekerték körbe. A csuhéból sodort kötél pedig jó szolgálatot tett a ruhák teregetésénél, vagy a szőlő kötözésénél, de állati takarmányként vagy alomként is használták.
Az eszteregnyei Rozmaring Népdalkör és Citerásai a kukoricafosztás hagyományát elevenítették fel – fotó: Horváth Attila
A régi falusi földműves közösségek kukoricafosztáshoz hasonló társas munkáiról Gyanó Szilvia, a nagykanizsai Thúry György Múzeum néprajzos-főmuzeológusa mesélt. Mint azt elmondta, sajnálatos módon ma már a korábban egész családokat, rokoni, baráti kört megmozgató disznóvágásokból sincs sok a falvakban sem.
– A kukoricafosztás hagyományosan ősz végi, vagy maximum tél eleji tevékenység volt, ha egyáltalán sor került rá – bocsátotta előre Gyanó Szilvia. – Ugyanis főleg Zalában és Somogyban a tájegységek többségénél ismeretlen volt ez a fogalom, mert a kukoricát eleve a csuhélevelek nélkül szedték le, s rögtön bepakolták a góréba száradni. Társas munka volt még ennek kapcsán maga a kukoricahordás is, ami közvetlenül a betakarításhoz kapcsolódott, olyankor összejöttek a rokonok, barátok, szomszédok és segítettek egymásnak a tengeri behordásában. Egyébként ez a segítőkészség minden társas munka alapját adta. Alapvetően az volt az elvárás, hogy akár szólni se kelljen, a szomszédoknak, ha látták, hogy munka van, gyakorlatilag „kötelező" volt bekapcsolódni és segíteni, az volt a ciki, ha valaki nem vette észre magát és nem ment. Ez azonban a kölcsönösségen alapult, mindenki számíthatott arra, hogy amikor ő kerül sorra, visszakapja a segítséget. Ez a szokás egyes vidékeken még a 20. század második felében is megmaradt. De visszatérve a kukoricafosztásra: arra már akkor került sor, amikor korán sötétedett és kint, a szabadban nem lehetett dolgozni. Összejöttek az ismerősök, daloltak, zenéltek, közben dolgoztak, s a házigazdának illett megkínálni a segítőket; előkerült a bor, a pálinka és valamilyen pogácsaféle.
A néprajzkutató a társas munkák közt megemlítette még a tollfosztást (ez az ország libatartó területein dívott), a fonást és a disznóvágást is.
– A libákat évente kétszer, májusban és augusztusban megmellesztették, azaz kitépték a tollukat. A tollat ritka szövésű zsákokban a padlásra tették száradni. A sötét, téli estéken, novembertől februárig beosztották, hogy mikor, kihez mennek tollat fosztani. Ezzel tömték ki a díszpárnákat, az evezőtollakból pedig a tészták tojásos lekenéséhez használható konyhai ecsetek készültek. Munka közben itt is nótáztak, szólt a citera, a harmonika – fogalmazott Gyanó Szilvia. – A több napos munka vége felé pedig a háziak áldomást osztottak: aszalt gyümölcsöt, kalácsot, bort kínáltak. A fonásnál a lányok-asszonyok gyűltek össze és kenderből fonták a szöszt. Persze, ezeket a helyeket a legények is előszeretettel látogatták, no nem azért, mert annyira dolgozni akartak volna, de itt lehetett a lányokkal tréfálkozni, s udvarlási lehetőséget is kínált a tollfosztás és a fonás. Volt, ahol az embereket például szüküccsel, aszalt gyümölcsökből készült levessel kínálták, ami böjti étel is volt.
A disznóvágások a falu egész közösségét megmozgatták, ezek az alkalmak szinte ünnepnek számítottak – forrás: Fortepan/Urbán Tamás
A legfontosabb társas munka azonban a disznóvágás volt András-naptól kezdődően egészen a farsangi időszak végéig. Nem véletlen a szólás, miszerint „András, kopog a padlás." – erre az időszakra ugyanis kiürültek a padlások, elfogyott a zsír és a hús. Általában ekkor már a hideg idő is beköszöntött, ami kiváló volt a disznóvágáshoz. Ezeken is részt vett a falu apraja-nagyja, mindenki segített mindenkinek, s illett cserébe kóstolót is küldeni a barátoknak, rokonoknak, segítőknek – amit persze, "visszakaptak" a házigazdák, hiszen nekik is küldtek később, ahogy haladt a csapat a tél folyamán a vágásokkal házról házra. Itt valahogy a javak körforgásáról beszélhetünk. Ezek mindig igazi nagy „ünnepek" voltak a falvakban. A vágás reggel pálinkával indult, s jó esetben délig végeztek a munkával, de közben végig ott volt az asztalon az étel és az ital. A nap disznótorral zárult. Természetesen, a legények ilyenkor is szerettek járni-kelni, „portyázni", bementek a disznóvágásos portákra, ahol aztán „nyársat dugtak", ami azt jelenti, hogy az ajtón, vagy az ablakon át bedugták egy nyársat, amire illett a háziaknak valamilyen kóstolót tenni.
A főmuzeológus azt is hozzátette: a szalonnát, kolbászt, disznósajtot, sonkákat füstölték, ami így nagyon sokáig elállt hűtés nélkül is, a sonka majd csak húsvétkor került az asztalra. A friss húsokat pedig lesütötték, megtöltötték velük a véndőket és a saját folyékony, de nem meleg zsírjukkal felöntötték az edényeket. A zsír megdermedt és ebben a húsokat egész évben lehetett tárolni a megromlás veszélye nélkül – jól jöttek ünnepeken és a nagy fizikai megterheléssel járó aratáson, amikoris ezeket fogyasztották az aratók, akiknek kalóriadús táplálékra volt szükségük.
