Június 10-én Margit, 13-án Páduai Szent Antal napja van. A Tápió mentén azt tartották, ha ekkor nagy eső jön, „Szent Antal elviszi a szénát!” Az év fontos ünnepe Szent Iván napja június 24-én: a nyári napforduló ünnepe, mely a tűzgyújtással, a tűzugrás szokásával kapcsolódott össze. Az ekkor gyújtott tűz tisztító, gonoszűző erejű: megvéd a köd, a jégeső, a dögvész ellen, és segíti a jó termést. Aki átugorja a tüzet, egészséges lesz, mások eközben párosító, szerelemvarázsló dalokat énekeltek.
Fontos ünnep június 29-e, Péter-Pál napja: „a búza töve ezen a napon megszakad” kezdődhet az aratás. Topolyán kimentek megnézni a búzát, tettek egy-két kaszasuhintást (jelképesen), a Mura vidékén pedig ekkor kezdték aratni a rozsot. Ekkor volt a legény- és mesteravatás is.
Napjainkban újabb ünnepekkel gazdagodott a hónap: június első vasárnapján ünnepeljük a Pedagógusok napját, június elején van az Ünnepi könyvhét, június 4-én Trianon emléknapja, június harmadik vasárnapja: Apák napja, s június közepétől kezdődik a gyerekek vakációja. A hónap szépségei, örömei nagy költőinket is versírásra ihlették:
„Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön, / S vett a füvektől édes illatot.” /Petőfi Sándor: A négyökrös szekér/; „A tanyáknál szellők lágy ölében / Ringatózik a kalászos búza, / S a smaragdnak eleven szinével / A környéket vígan koszorúzza.” /Petőfi Sándor: Az Alföld/
„Kaszálók illatát üzenik esti rétek. …….……. / A nyár ragyog, lobog. Pipacsosok a rétek. „ /Juhász Gyula: Nyár/
„Ujjongok: ez az én időm,
Én a nyarat magasztalom!
És a napot, a perzselőt,
Zenit napját üdvözlöm én;
Szivembe hull minden sugár,
Szivembül árad szét a fény.
/Komjáthy Jenő: A nyár dalai/
A Néprajzi Múzeum Fényképarchívumában őrzött fényképek eközben a régi világ dolgos hétköznapjait idézik elénk:
Szántás ökrökkel – Debrecen (Hajdú m.), Haranghy György felvétele 1919.
Hogy milyen lesz a termés, az attól is függött, milyen művelést kapott a föld. A búzának, rozsnak háromszor kellett szántani. „Ahány szántás, annyi kenyér” ezt tartották. Ha többször szántottak, jó porhanyós lett és többet termett a föld.
A szántás tudományával először kisbéres korában ismekedett a parasztgyermek. (A nagycsaládban kisbéres az a gyerek, aki az ökröket vezette a szántásnál. A nincstelenek és a törpebirtokosok fiai 14 évesen szegődtek el, s 16 éves korukig voltak kisbéresek.) Befogták hajtónak – ő pedig figyelte, mit hogyan kell, az öregbéres vagy a gazda pedig tanítgatta.
Az ekevasat lassan, óvatosan kellett beleereszteni a földbe, nehogy az állat meghőköljön, s az eke járása rossz legyen; a jószágot kímélni kellett, nem volt szabad erőltetni, stb. Az sem volt mindegy, hogy tavaszi vagy őszi szántást végeztek, mert egyiknél sekélyen, a másiknál mélyen kellett szántani; a borozda szélességét is jól el kellett találni, mert különben a föld nem lett porhanyós.
Paprikaföldön dolgozó asszonyok – Rákospalota (Pest m.) Boross Marietta felvétele, 1955.
A paprika az egyik legjelentősebb magyarországi fűszernövény és a leggyakrabban fogyasztott zöldségféle. Egykor Európában dísz- és szobanövényként, majd orvosságként használták, és a 18. század végétől vált a konyhakertek növényévé, majd a napóleoni háborúk ideje alatti kontinentális zárlat idején nőtt meg iránta az érdeklődés és a kereslet. Az 1831-évi kolerajárvány idején betegségmegelőző gyógyszerként használták. Nagybani szántóföldi termesztése a 19. század közepétől alakult ki.
A következő évszázad történelmi változásaiból adódóan az értékesítési lehetőségek váltakozóan alakultak. Az országos érdekű paprikakereskedelem 1936-ban lett állami monopólium. Az étkezési zöldpaprika-fogyasztás az 1870-es évektől kezdett terjedni Magyarországon, a 20. sz. elejétől vált országosan ismertté, s a két világháború között nőtt meg jelentősen.
A bolgárkertészektől tanult technikák továbbfejlesztésével kezdetben a kisebb földű parasztok, s a kisbérlők, majd a módosabb gazdág is foglalkoztak, az 1920-as évektől azonban már étkezési paprikatermelő körzetek alakultak önálló tájfajtákkal: Békés megyében, Szentes, Cece és Hatvan környékén, és a Budapest közeli falvakban (a Duna két partján). A paprikát más zöldségfélékkel együtt termesztették, szántóföldi műveléssel (családi munkaerővel).
A paprikatermelő körzetekben dolgozó parasztkertészek – termelői tapasztalataik alapján – a magyar parasztság egyik legműveltebb rétegét jelentették.
A paprika termesztésének munkálatai azzal kezdődtek, hogy március elején, a ház körül, szélvédett helyen, jól trágyázott földbe az áztatott, kicsíráztatott magot sűrűn elvetették, s a kikelt, majd megerősödött palántákat május végén, június elején fölszedték, és egyenlő távolságra kiültették a szántóföldre. Esős idő volt a legmegfelelőbb, mert a száraz földet előre locsolni kellett, hogy a paprikapalánta megfoganjon. A fejlődő palántákat háromszor kellett kapálni.
A régi gazdaságban a kéziszerszámok közül a kapa volt a legáltalánosabb – egy esztendő alatt a legtöbbször kézben lévő – munkaeszköz. A kapaformák vidékenként eltérőek voltak: a talajminőség, a funkció, a helyi szokások és a használó egyéni, személyes adottságai alapján változtak (nyelének, pengéjének beállítása, hogy fogása a tulajdonos kezéhez igazodjon). A kapálás kora reggeltől napnyugtáig (pihenőkkel) tartott társas munka volt, amellyel nemcsak a gyomirtást, de a föld lazítását is elvégezték.
Szénarakodás – Pusztafalu (Abaúj-Torna vm.) Gönyey Sándor felvétele, 1939.
Az istállóban tartott állatok téli tápláléka a takarmánynövény volt. A természetes legelőn, réten kaszált füvet (réti szénát) és a vetett takarmánynövényt (árpát, herét, lucernát, stb.) lekaszálták, majd szárították, összegyűjtötték és betakarították. A „szénacsinálást” már júniusban megkezdték. Korán, virradatkor mentek ki a határba, mert „harmaton jobban vágta a kasza a füvet”, mint szárazon. Fontos volt a jó takarmány, mert ha az állat rendesen megkapta, ami járt neki – a jó abrakot –, éjjel-nappal hajthatta a gazda, bírta erővel.
A Felföldön a frissen kaszált rendeket elhintették, mert a gondosan szárított széna jobb minőségű takarmány lett.
A városok lakossága mindennapi élelmiszer-szükségletét a hetipiacokon szerezte be – a nagyobb településeken azonban hetente több alkalommal is tartottak piacot délelőttönként. A 20. sz. első felében a piacterek a települések központjában – a legforgalmasabb részen – voltak, ezen belül pedig elkülönülten árulták az egyes termékeket. Így volt külön kenyér-, tej-, baromfi-, zöldség-, búza-, hal-, fapiac.
Bizonyos körzetekben kimondottan piacra termeltek, s itt a lakosság fontos foglalatossága volt a piacolás. Kofavonatokon, kofahajókon indultak kora hajnalban a piacra igyekvő asszonyok – hátikosarakban, puttonyokban cipelve friss áruikat. Földre terített gyékényeken, ponyván árultak, vagy kosárból, zsákból, asztalokról: egyéni adagokban (csomókban) – vagy rakásokban, melyekből a kívánt mennyiséget kimérték (a képen látható kétkarú mérleggel), vásárlás előtt azonban gyakran megelőzte az árucserét az alku, alkudozás – amely a piacozás lényegéhez tartozott.
Gyümölcsárús kofa – Eger (Heves m.) Magyar Filmiroda felvétele, 1940-es évek
A piacok jellegzetes alakjai a kofák voltak. A kenyeres-, zöldséges- és gyümölcsös kofákon kívül sót, szalonnát, halat, zsemlyét áruló, kalácssütögető, csirke, tojás, tejes, paprikakofák, kendert, vásznat, kékítőt, meszet, edényt árulók, sőt mindenes (garasos) kofák is árultak (ez utóbbiak szappant, tarhonyát, zsoltárt, imakönyvet és álmoskönyvet kínáltak). A piacokon főképpen asszonyok árusítottak – bevételeik jövedelem-kiegészítést jelentettek a család számára; és a vásárlók is nők voltak – akik így szerezték be a mindennapi élelmeket háztartásukhoz. Forgalmas napokon nagy volt a nyüzsgés, itt adódott alkalom a találkozásokra, információcserékre, beszélgetésekre.
Keresztrefeszítés – Passiójáték Budaörs (Pest m.) A Magyar Filmiroda felvétele, 1940-es évek
A budaörsi Kőhegyen tartott Passiót – a Krisztus szenvedéstörténetét bemutató szabadtéri színházi előadást – 1933. június 11-én játszották első ízben, s ezt követően 1939-ig minden évben: hírnevet, sőt európai ismertséget szerezve így a telelpülésnek. Márványból, kőből, téglából építették fel Jerikó kapuját, Betszaida fürdőjét, Kaifás főpap házát, Pilátus palotáját, Nikodémus házát (az utolsó vacsora termével) – szinte minden jelenet színhelyét, s megjelent az Olajfák hegye, a Golgota és a Szent sír (mindez 70 méter hosszan, 20 méter szélességben).
Az akkor 2000 fős nézőteret hat éven át, június, július és augusztus hónapokban, vasárnaponként, néha szombaton is megtöltötték a nemcsak hazai, de a környező országokból érkező érdeklődők. A helyi színjátszócsoport - 200 szereplő, nagylétszámú (100 fős!) zenekar és a Lyra Dalkör tagjai – napi munkájuk mellett – egész évben készültek a nyári előadásokra, sőt a jelentősebb szerepeket játszó színészek hiteleket vettek föl a kezdeti előadások finanszírozására.
Az 1933. évi magyar szövegkönyv írója, s az előadások rendezője Bató Géza budaörsi tanító volt, (egy személyben kórusvezető, fotós, tanár, rendező és színész, aki nemcsak szervezett, de pénzt is szerzett). Krisztus szerepében Bató Géza fia, Bató László nyújtott emlékezetes alakítást. Az előadás drámai pillanata az volt, amikor a reflektorok vakító fénye a keresztre feszített testet világította meg – majd hirtelen, mennydörgés és villámlás közepette –sötétség borult a világra.
A korabeli napilapok sora (Budapesti Hírlap, Pesti Hírlap, Az Est, Függetlenség, Magyarság, Nemzeti Újság, Pester Lloyd) egyhangúan kedvező kritikával fogadta az előadást. A következő évben elkészült a német szövegkönyv is. A II. világháború, majd a németek erőszakos kitelepítése véget vetett az előadásoknak, az 1950-es évekre pedig a Passiójátékok épületeit lerombolták, köveit elhordták.
1996-ban azonban a németországi Auersmacheri Passió színjátszó egyesület vendégszereplésével és a budaörsiek statisztálásával két német nyelvű előadást rendeztek a Jókai Mór Művelődési Házban. 2000-ben pedig – a Millennium éve alkalmából – Budaörs Város Önkormányzatának anyagi támogatásával ismét a Kőhegyen rendezték újra Passiót (akkor még a Csíksomlyói Passiót). 2003-ban – hosszas kutatás után előkerült a Budaörsi Passió eredeti német és magyar szövegkönyve, így születhetett újjá a Budaörsi Passió országosan ismert színművészekkel és budaörsi statisztákkal, német és magyar nyelvű előadásokkal – az eredeti helyszínen. Ezt követően háromévenként (2006-ban, 2009-ben és 2012-ben) rendezték meg, majd hat év kihagyás után legutóbb 2018-ban – Europassios Találkozó részeként.
Népszokásokat bemutató cikksorozatunk előző részeit elolvashatja ide, és ide kattintva.
