„Áprilisnak szárazsága
Jó gazdának bosszúsága,
Áprilisnak nedvessége
Fáknak termőképessége.” – ezen múlt.
Úgy tartották: „április hava esős legyen, hogy a gyökér igyon-egyen, jó bor legyen a szőlőhegyen. De ha túlságosan nedves, a csigáknak kedvez… Áprilisi hőség után ritka a bőség…. Az áprilisi fagy - kevés gyümölcsöt hagy…. Ha áprilisban dörög, musttal telik majd a csöbör….. Ha táncra perdül a lepke, ültethetünk virágot a kertbe….” és: „ha kivirágzik a szederfa, a hideg fagy nem tér vissza.”
A nagyhét előkészületei
Az asszonyoknak sok volt a tennivalójuk, hiszen ez a tavaszi nagytakarítás ideje volt: a házat kívül belül meg kellett újítani: a falakat tapasztani, meszelni, mosni, majd sütni, főzni. Jól kellett beosztani az időt, hogy mindennel pontosan elkészüljenek, s ismerni a fortélyokat, hogy szép és jó legyen az eredmény. Néhány vidéken a nagyhét első napjai egyikén vetették a kendert vagy a mákot. Sok helyen voltak asszonyok, akik naponta (vagy naponta kétszer) mentek templomba.
Az előkészületek közé tartozott a ruhák tisztítása, gőzölése. A szennyes ruhát kádba, sajtárba rakták, tetejére durva szövésű vásznat terítettek, s erre szitált fahamut hintettek. A kád lábakon állt, alján lyuk volt, amely alá dézsát helyeztek. Felülről a hamura forró vizet öntöttek. A lúg átjárta a ruhát, és alul kifolyt. Ezt ismét felforrósították és a hamura öntötték. A nap folyamán többször öntözték így a ruhát, majd alul a lyukat bedugták, s ebben állt a ruha egész éjjel. Másnap kiszedték a ruhát, és folyó vízben verték ki sulykolóval.
Ruhagőzölés, mosás – Potony (Somogy m.) Gönyey Sándor felvétele, 1926.
Piacozó asszonyok hazafelé tartanak – Magyarország, Gönyey Sándor felvétele, é.n.
A nők kicsi gyerekeiket mindig magukkal vitték – különösen, ha nem volt nagyszülő, aki vigyázzon rájuk – akkor éjjel-nappal mellettük voltak a ház körül, a mezőn, miközben kapáltak és piacra menetkor is. A kicsik elhelyezésére számtalan módot és formát találtak: pólyateknőbe, lepedőbölcsőbe helyezték: két-három karót a földbe szúrtak, a fölső végeit X alakban lepedővel összecsomózták, s benne ringott a kicsi, fölé ruhafélét terítettek, hogy védje a naptól, s árnyékot adjon. Azt tartották, a „sok alvástól jobban nő a gyerek”. Könnyebbség volt, ha nagyobb testvér tudta vigyázni és szórakoztatni a kisebbeket, miközben maguk is játszottak. Éjjel édesanyjuk az ágyuk mellett ringatta a bölcsőben, az megnyugtatta és elaltatta őket. Sok ringató, altatódalt tudtak, ha sírt, gyorsan megszoptatták, s közben dúdoltak nekik.
Amikor a bölcsőt kinőtték, állandó fekhelyük nem igen volt, mint manapság, a kicsik egyszer itt, máskor ott aludtak, éjszaka is. Ez a közelség nemcsak nehézségekkel, de előnyökkel is járt: a női munkákat kicsi koruktól látták, ismerték, megszokták, beletanultak és gyakorolhatták is. Amint nőttek, úgy lehetett rájuk bízni később kisebb-nagyobb feladatokat is, amire ők is büszkék lehettek, hogy el tudják végezni. A képen piacozó asszonyok üressé vált kosaraikba helyezték a kicsiket, akik a zajos, nyüzsgő forgatag utáni csöndben békésen szunyókálnak a lépések ütemes ringásától elálmosodva, álomba merülten.
Húsvét ünnepe
Húsvéti öntözés – Rimóc, Nógrád m. Kankovszky Ervin felvétele, 1930.
A magyar néphagyományban a húsvét – a Karácsony mellett - a másik „nagy ünnep”: Krisztus feltámadását ünnepli ekkor a keresztény világ. Előkészületei már a disznóvágással, majd a sonka pácolásával megkezdődnek, és az élet minden területére kiterjedően (időben és térben) folynak. Szertartások sora kapcsolódik az ünnephez. A 40 napos böjt nemcsak a zsíros ételektől való tartózkodást, s a napi egyszeri étkezést jelentette; hanem mindenkinek illett gyónni és áldozni, haragosaival megbékülni. A nők egyszerűbb, sötét színű ruhákat viseltek, tilos volt a dal, tánc, fütyörészés. A nagyhét fontos eseményei közé tartozott, hogy a templomok harangjai nagycsütörtökön elnémultak (a gyerekek kereplővel járták az utcákat, hogy kiűzzék a gonoszt), nagypénteken Jézus kereszthalálára emlékeztek: ezt a napot több helyen az év legjelentősebb egyházi ünnepének tartották. Nagyszombaton ért véget a böjt, megszólaltak a harangok, és számtalan mágikus, egészségvarázsló praktikát alkalmaztak, hogy jószágaik, a föld, a termés és maguk is egészségesek legyenek (tűz- és vízszentelés, féregűzés).
Az ünnep reggelén a feltámadás megünneplése, majd az ételek (bárány, sonka, kenyér, tojás) megszentelése történt. Korábbi időszakokban ekkor folyt a határkerülés, határjárás: egyrészt, hogy a fiatalabb legényekkel is megismertessék a falu határait, másrészt egészségvarázsló jellege is volt: a tavaszi vetéseket igyekeztek védeni a természeti károk (jégverés, fagy) ellen. Húsvét második napján volt szokásban, hogy a legények – többen – a lányokat a kúthoz hurcolták, és egész vödör vízzel öntötték le, hogy egészségesek legyenek. A locsolás jutalma festett tojás volt, a következő napon viszont a lányok öntözték meg a legényeket.
A tojás a legrégibb időktől kezdődően fontos termékenység szimbólum volt: az ujjászületés, az új élet jelképe. A keresztény hagyományban a feltámadó Krisztust jelképezi, pirosra festésének többféle magyarázata is vele kapcsolatos (elhullajtott vérére utal). Díszítése Európa Nyugati és Középső felén egyszerűbb, míg Kelet-Európában színei, motívumkincse, ornamentikája és az alkalmazott technikák változatosabbak voltak. A hímes tojást szerelmi ajándékként is adták, melyet elsősorban a nők, lányok készítettek, kivéve a patkolt tojásokat, amelyek elkészítése nagy türelmet és elsősorban komoly szaktudást igényelt, s készítőjének nagy elismerést jelentett.
Szent György napja
Disznók kihajtása a faluból a legelőre – Törökkoppány (Somogy m.) Gönyey Sándor felvétele, 1926.
Április 24, Szent György napja - a gazdasági év kezdőnapja, pásztorünnep, különösen mágikus erejűnek tartott jeles nap a néphit szerint. A nyugati állatfajták (pl. pirostarka marha, merinói juh és mangalica disznó) elterjedésével az állattartás módja is megváltozott. Csak tavasztól őszig legeltették a nyájat a szabadban, máshol éjjel a ház melletti istállóban, ill. disznóólban tartották, nappal a legelőn. A faluban minden családnak, még a papnak, tanítónak is volt egy-két disznaja. Mindaddig, amíg a falunak közös tulajdonú határa volt, egy falu vagy falurész tavasztól őszig egy kondában őriztette a legelőn a disznóit. Ezeket országrészenként eltérően nevezték: a Tiszántúlon csürhe, a Dunántúlon csorda, az Északi-Középhegységben disznónyáj. Ugyanígy a pásztorok elnevezése sem volt azonos: Kelet-Magyarországon kondás, Dél- és Nyugat-Magyarországon kanász.
Kora reggel csak éppen valami „levecskét” öntöttek a vályúba, mert már kürtölt a disznópásztor, s hajtotta ki a határba az állatokat. Egész nap ott legeltek, túrták a földet. Alkonyattájt jött haza a konda. A kanász csak a falu közepéig terelte, mert minden állat tudta, hová kell hazamennie. Ha az ajtó nem volt nyitva, az orrával is kiverte, hogy bejusson.
A legmostohább sora a pásztorok között a kanásznak volt: egész nap futkosott az állatok után. Leülni sem tudott, legföljebb kanászbaltáját támaszthatta a fara alá, ha már nem bírta az állást. Nyakát a tarisznyája húzta, le sem tehette, mert a disznók rögtön széttúrták volna. Neki „még a söprű is parancsolt”, örökösen zargatták, miközben még enni sem kapott rendesen. Mindennek csak az alja, vége, égettje jutott neki – s abból sem elég. Virradatkor (tavasszal négy, nyáron három órakor) kellett kelnie, s tűrnie az időjárás viszontagságait. Jól kellett ismernie a disznó évszakonként változó természetét is.
A sokcsaládos, szegény ember gyerekei közül került ki a kiskanász. Nyolc-kilenc esztendős korában fizetsége még csupán az ennivaló volt, de amikor elérte a tíz esztendőt, éves kanász lett. Fontos eszköze volt a karikás ostor, amelyet maga készített, s ezt pattogtatva terelte az állatot a megfelelő irányba, nehogy az elbitangoljon, a szántásra, veteményre menjen és abban kárt tegyen.
Cigányborbélyok munka közben
Cigányborbélyok a Hortobágyon – Haranghy György felvétele, 1919.
A Magyarország területén élő – nyelvi, etnikai és foglalkozás szerint elkülönült – cigány csoportok a kezdetektől (a 15. századtól) olyan feladatokat és munkákat láttak el, amelyekre az adott település lakóinak nagy szüksége volt, és melyeket ők is szakértelemmel végeztek. A török időkben fegyverkészítők, fegyverjavítók voltak, később kereskedők, üstfoltozók, teknővájók, kovácsok, borbélyok, zenészek. Háziiparosaik - a kosárkötők, fakanál- és seprűkészítők - áruikat háton vitték, és házról házra járva, vagy vásárokon árulták portékáikat. Utóbbi alkalmak a szórakozásra is lehetőséget kínáltak, hiszen itt medvetáncoltatók, zenészek is megfordultak. A falvak között járó, vagy nagy távolságokat bejáró mesterségek képviselői a hírek közvetítését is ellátták, mivel a legeldugottabb településekre is eljutottak, ahová vitték a világ híreit is.
A felvételen a borbélyok két fő tevékenységét – hajat nyír és borotvál – örökítette meg a fényképész, hiszen a pásztorok, életmódjuk, és szűkös eszköztáruk révén (főképpen parányi tükreikkel), maguk nehézkesebben tudták ezeket a műveleteket elvégezni. A népi mesterségek sorába a borbélyok is beletartoztak, és korábbi századokban kisebb sebészeti beavatkozásokat is végeztek (érvágás, sebgyógyítás, foghúzás) – mely feladatokat néhol még a 20. sz. elején is elláttak.
A fotók forrása: Néprajzi Múzeum
A szerzőről:
Dr. Fogarasi Klára etnográfus, fotótörténész 1984-1985-ig a Hatvany Lajos Múzeum múzeumigazgatója (Hatvan), 1989-2010-ig a Néprajzi Múzeum Fényképarchívumának gyűjteményvezető főmúzeológusa (Budapest).
Itthon és külföldön is rendezett kiállításokat: Régi falusi életképek … - Magyar Kulturális Intézet, Varsó, Lódz, Sandomierz, Radomsko 1998., Szófia 2000. ; Isten házai és szolgái (A Néprajzi Misszió fényképanyaga) Magyar Kulturális Intézet; Állami Néprajzi Múzeum, Varsó; Janów Lubelski, Városi Múzeum, Poznan 1999.; Collegium Hungaricum, Bécs; Magyar Intézet, Prága; Városi Képtár, Kassa - 2000. Városi Múzeum Szabadka 2010.
Színes néprajzi fotók – autokróm felvételek a Néprajzi Múzeum gyűjteményéből – Bp, Néprajzi Múzeum 2004.; Képgyártó dinasztia Székelyudvarhelyen – a Kováts napfényműterem száz éve. Bp, Néprajzi Múzeum, 2007. Székelykeresztúr, Molnár István Múzeum, 2007. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely 2008. Tarisznyás Márton Múzeum, Gyergyószentmiklós 2008.
Megjelent önálló kötetei: A régi világ falun - Néprajzi Múzeum – Helikon Kiadó, 1996. Isten házai és szolgái – Missziók a 19. Század végén. Kiállítási katalógus – Agroinform Kiadó, 2001. Színes néprajzi fotók – autokróm felvételek a Néprajzi Múzeum gyűjteményéből – Budapest, Néprajzi Múzeum, 2004. Képgyártó dinasztia Székelyudvarhelyen. A Kováts-napfényműterem 100 éve – kiállítási katalógus. Budapest, Néprajzi Múzeum, 2007.
Róla: (legutóbbi írások): „Olyan ez, mint az aranymosás…” múzeumcafé 59-60. Skanzen – 290-307.; Honnan – hová? Naplórészlet – Napút 2019. 1. 136-139.
