A beköszöntő ősz varázsa és szomorúsága – régen és ma is – az írástudókat arra csábította, csábítja, hogy a természet nagy színjátékának drámai vagy lírai történéseit szavakba öntse, saját lelkivilágán átszűrve kifejezze:
„Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi…
…most minden szomorú és kiholt…”
– írta Berzsenyi Dániel 1804 után.
Faludy György Október c. verse a mai kor emberének életérzését idézi:
„Az éji égen a Tejút mentén didergő csillagok.
Nyeregből száll a szél, gyorsan összeszed minden illatot,
felül és nagylassan tovább baktat patkótalan lován.
Üvegpálcás eső pereg szüntelen. Barna levelek
tyúktolla közt kiáll a vadgesztenyefa válla
vizesen s szurokfeketén. Sárgul a fű szakálla.”
Az október a népi kalendáriumban Mindszent hava, a régi székely-magyar naptárban „Magvető hava” elnevezéssel szerepelt – fotó: Pixabay
Október – a nagy kontrasztok hónapja
Október – legtöbbször a nagy kontrasztok hónapja a Kárpát-medencében, a zöldben tobzódó nyár és a zord tél közötti évszak kezdetén. A perzselő nyári forróságot szelíd napsugarak váltják föl, a fények, színek napról napra változnak. A természet hónapokon át viselt zöld ruháját gyors egymásutánban cserélgeti: a fák dúsan omló levelei először ezer színben pompázó, majd aranyló zuhatagokká változnak. A hirtelen érkező hideg és szél azonban mindent zörgő, barna, szélben kavargó, élettelen avarrá szárít; a fák csupasz ágai nyirkos ködbe burkolódznak, rövidek a nappalok, korán sötétedik.
„Gyors záporok sötéten szaladnak át a réten…” – ahogy Weöres Sándor írja. Néma borzongás lesz úrrá mindenen, érkezik a hideg eső, vele a cuppogó, süppedő sár. Mindenki fényre, melegre vágyik, és az emberek barátságos otthonaikba húzódnak a sivár, kietlen, rideg külvilágból.
Mielőtt azonban beköszönne teljesen a rossz idő, a határban sok munka vár a földművelésből élőkre: a sokféle gyümölcs, kukorica betakarítása, a várva várt szüret, az őszi búza vetése, kukoricafosztás. Ki kell használni minden percet, amíg lehetőség adódik, hiszen ez az a hónap, amikor „visszafordul a bér, a keserű munka édes jutalmat nyér.” – ahogy már ezt a 18. sz.-ban Gyöngyössi János versbe szedte.
A nagy munkákat falun ekkor is egymásnak segítve végezték, a szüret, kukoricafosztás a közösségi együttlét alkalmai is voltak, ahol megannyi mese, történet hangzott el, tréfával fűszerezve, a szüretet pedig sok helyen felvonulás és bál követte – megnyitva ezzel az őszi mulatságok sorát. De gazdag a hónap más ünnepekben is.
Október gazdag az ünnepekben
Október 4-én, Ferenc napján emlékeztek meg Szent Ferencről. Göcsejben ezt a hetet „ferenchét”-nek nevezték, mert a vetésre legalkalmasabb időszaknak tarották, míg a Mura-vidékén ugyanezért „búzahét” a neve.
Október 8. a katolikus naptár szerint a Magyarok Nagyasszonyának ünnepe. István király halála előtt koronáját és országát Szűz Mária oltalmába ajánlotta, ezért a Szűzanyát a Magyarok Nagyasszonyaként is tiszteljük. XIII. Leó pápa engedélyezte számunkra a külön ünnepet. II. János Pál pápa pedig 1980-ban ezen a napon szentelte fel a Szent Péter bazilika altemplomában az új magyar kápolnát a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére.
Jeles nap volt Vendel napja, október 20-a is, mivel a jószágtartók és pásztorok Szent Vendelt tartották védőszentjüknek. Az ország több pontján állítottak tiszteletére szobrot a legelők közelében vagy a falu szélén, ahol pásztorviseletben ábrázolták, lábánál kutyájával és báránnyal. A Jászságban és a Dunántúlon ezen a napon nem fogták be, és vásárra sem vitték a jószágot, a Csallóközben pedig a pásztorok dudaszóval ünnepeltek, mulatoztak.
De más hagyományok is kötődtek a naphoz: „Vendel viszi az állatokat!” – mondták állatvész idején, míg máshol nemcsak a juhászok, de a határ őrzőjeként is számon tartották. A Hortobágy vidékén ezért gyakran adták a gazdák fiaiknak a Vendel nevet.
21-e, Orsolya napja elsősorban időjósló nap volt, mint a téli időjárás előrejelzője: ha szép idő volt, úgy tapasztalták, karácsonyig úgy marad. Szlavóniában pedig ez a nap volt a káposzta betakarításának ideje.
Az ország keleti részén 26-án, Dömötör keresztény vértanú napján volt a pásztorok ünnepe, melyet „juhászújévnek” is tartottak: a juhászok ekkor számoltak el a rájuk bízott állatokkal a gazdáknak, s hosszabbították vagy szüntették meg velük a szolgálatot.
Régebben (a 19. sz. végéig) a Hortobágy környékén akár több napig tartó mulatozás is követte az áldomást, nemcsak „juhászbál”, „juhásztor” – ezért kapta ez az időszak a „dömötörhét” nevet. Szegeden a belvárosi templom védőszentjét ünnepelték ekkor: a juhászok birkapaprikást főztek, feleségeik bélessel kínálták a vendégeket. Kunmadarason és Hajdúszoboszlón pedig állatvásárokat tartottak. Ehhez a naphoz is fűződött időjárásjóslás: ha hideg szél fújt, a népi megfigyelés szerint kemény télre számíthattak.
Október 28-án, Simon-Júdás napján kezdődött Hegyalján a szüret, Horgoson és Zentán pedig itt ekkor volt a juhászok elszámoltatásának napja, egyes vidékeken (pl. a baranyai falvakban) ugyanakkor elsősorban időjósló napként tartották számon: „Eljön a Simon, Júdás, Dideregve fázik a gulyás.”
Az időjárásra vonatkozó sokévi tapasztalatokat, megfigyeléseket mindig őrizte a népi emlékezet: „az októberi zivatar szeszélyes telet jelent”; „ha sok októberben az eső, sok decemberi szélre lehet számítani”; „ha október hónapja meleg, hideg lesz a február”; „ha októberben fagy és szél van, január hónap enyhe lesz”.
Napjainkban a mai kor igényei és szokásrendje szerint változtak az ünnepek: október 1. a zene, október 4. az állatok világnapja, október 6. a magyarok számára az Aradi vértanúk és Batthyány Lajos kivégzésének emléknapja – nemzeti gyásznap, de emellett az építészek világnapja is. Október 12. az európai kultúra napja, október 23. pedig az 1956. évi forradalom és szabadságharc kezdetének és a Magyar Köztársaság 1989. évi kikiáltásának a napja, október 31. pedig a reformáció emléknapja.
„Októberben a búzaszemek földbe kerülnek,
Jövőre termésükből sülnek majd az új kenyerek…”
/Urisin (Szőke) Margit/
Vetés és boronálás – Kazár (Nógrád m.), Gönyey Sándor felvétele, 1930-as évek
Szántóföldi munkák anno
A legtöbb helyen a Ferenc napja körüli időszakot tartották alkalmasnak a kenyérgabona, kivált az őszi búza vetésére. Mielőtt hozzáfogtak a munkához, imával kérték Isten segítségét. A vetést kézzel végezték. Egy zsákba vagy vetőabroszba 15-20 kilogramm magot tettek, és felvetették a vállukra. A vető egyik kézzel a zsák száját tartotta, a másik kezével minden lépésnél egy marék magot szórt egyszer jobbra, máskor balra, szép egyenletesen, hogy se nagyon sűrű, se nagyon gyér ne legyen. Ha elfogyott a mag, kalapjukat letették a földre, hogy tudják, hol hagyták abba. A mag eltakarására fogas (tövis) boronát használtak, ezt a kökényfa tövises ágaiból készítették.
A vetés a meglett emberek dolga volt. 20-25 éves korukban tanulták, amikor már a katonaságot megjárták. Nagy figyelemmel és odaadással kellett végezni – nem volt mindegy, hogy a vető mekkorákat lép, a kézfejét, a markát, az ujjait mikor hogyan tartja. Ha sietve, nem egyformán lépett, és szitálva szórta a magot, csomósan esett le a szem, s a kikelt vetés nem lett szép: bokréta és parlag váltakozott benne.
"A lombhulláskor vigaszunkra
Eljön a víg szüret megint,
Lesz már, ami fölmelegítsen,
Ha kissé hűsebb szél legyint.
A szőlőskertek vígan vannak,
Aki most búsul, mind bohó,
Egy jelszavunk legyen szüretkor:
A dáridó, a dáridó."
/Ady Endre: Szüret/
Szüretelőkről készült csoportkép Ung (Esztergom m.), Liffa Aurél felvétele, 1905.
Hogy zajlott a szüret?
A magyar paraszti gazdálkodásban a szőlőművelés a harmadik legfontosabb ágazat volt. A szőlő – legrégibb kapásnövényünk – Nyugat-Dunántúlon a római kortól ismert, de az ország egyes vidékein más-más eredetű és jellegű művelése volt honos. A szőlőtőkéket ősszel, szüret után a fagykár ellen befedték, tavasszal kinyitották, majd kapálták, kötözték, később permetezték.
Szőlőérés idején a seregélyek gyakran dézsmálták a szőlőt, ezért kolomppal, kereplővel űzték, zavarták a hívatlan vendégeket. Az öregek szerettek kint lenni: tüzet raktak, szalonnát sütöttek, beszélgettek, ugratták egymást. De az itt töltött idő csúcspontja a szüret volt, amikor a család apraja-nagyja kijött, hogy a szépen érett, édes, zamatos fürtöket kosarakba vagy puttonyokba rakva összegyűjtsék.
Ennek időpontja a korábbi időkben (18–19. században) valamely jeles naphoz kötődött Szent Mihálytól (szept. 29.) Simon-Júdás (okt. 28.) napjáig. A korai fajták szedése már szeptemberben elkezdődött: az Alföld több vidékén Szent Mihály-napkor kezdték a szüretet, de az „igazi” szüretet Teréz napján, október 15-én kezdték a Dunántúl nagy részén és Erdélyben, a Balaton és Kőszeg vidékén pedig Orsolya napján (okt. 21.-én). A tokaji aszúszőlőt ugyanakkor csak október végén, 28-án kezdték szedni: „Akár haszon, akár kár, Simon-Júda a határ” – szólt a hegyaljaiak régi törvénye...
Másképp zajlott a szüret a néhány soros parasztgazdaságokban, és másképp a nagyobb, ún. monokultúrás területeken. A kisebb szőlőkben családtagok és meghívott vendégek szüreteltek, a házigazda vendégül látta a szüretelőket, ételt, italt kaptak, a szőlőből, mustból kóstolót vihettek haza. A nagygazdaságokban végzett szüret nem ilyen – szórakozással egybekötött – társas munka volt, hanem bérmunka – hasonlóan a korábbi századok idején, a földesúri szőlőkben végzett robotmunkához.
A régiek úgy tartották – főképpen a kisgazdaságokban –, hogy a szüret „félig munka, félig ünnep”. Kora reggel kezdték a fürtöket vedrekbe szedni, majd puttonyba gyűjteni, délben közös ebéd várta őket, s a délután egyre vidámabb hangulatban telt, hangos tréfálkozásokkal, szüreti felvonulással. A 19. században a Hegyalján óriási fürtökből koszorút készítettek, amellyel végigvonultak a falun, s vitték a szőlőbirtokos házáig, majd reggelig mulatozás, tánc folyt.
A cserháti szüretelőknél a vincellér vitte a koszorút és a szőlőkkel díszített botot, mögötte a népes, vidám ünneplők haladtak egészen a borházig. Itt a koszorút a háziasszonynak, a botot a gazdának adták át, aki megvendégelte a szüretelőket, s itt is ropták a táncot reggelig.
„Szüretelnek, énekelnek,
Láttál-e már ennél szebbet?
Dió, rigó, mogyoró,
Musttal teli kiskancsó.
Sose láttam ennél szebbet!
Akkora fürt, alig bírom,
Egy fürtből lesz akó borom.
Dió, rigó, mogyoró,
Csak úgy nevet a kancsó.
Az sem látott ilyet.
Az öregnek aszú bor jár,
A gyereknek must csordogál.
Dió, rigó, mogyoró,
Szüretelni jaj de jó!
Igyunk erre egyet!
/Takáts Gyula/
„Van szüret minden őszben! Idd a bort,
sajtold a szőlő véradó husát
és táncos lábbal könnyedén tipord ….”
/Babits Mihály/
Szőlőtaposás: a must készítése, majd szűrése. Berettyóújfalu (Bihar m.), Tagán Galimdsán felvétele, 1929.
Sok munkával járt, míg a szőlőből bor vált, s ezt mindig férfiak végezték. A nagy kádakba gyűjtött fürtöket elszállították, s először fabunkókkal törték össze (melyet a Dunántúlon „muszolónak”, Észak-Magyarországon „csömöszölőnek”, az Alföldön „törőfának”, Erdélyben „dürückölőnek” hívtak), s ezután következett a taposás. A lé kinyerése, kipréselése a szőlőfeldolgozás legfontosabb mozzanata. A taposókádban egyes helyeken mezítláb, máshol (Észak-Magyarországon) taposózsákon, a Dunántúlon tiprózsákon, az Alföldön pedig borzsákon keresztül megtaposták az összetört szőlőt.
Az ország keleti felében (Észak-Magyarországon és az Alföldön) ez volt a mustnyerés módja a középkorban is: a szőlő leve így vált el a héjtól és a szilárdabb részektől. A törköly (héj, mag és szár) így egyre tömörebbé vált. A 18. századtól azonban már szőlőmalmokat és faszerkezetű sajtókat, majd vasorsós préseket is használtak, így vált egyszerűbbé a munka.
A friss szőlő levéből nyert mustot a kádból vagy szűrőkosárból mustmerigetőkkel merték ki. Ezeket a 2-5 literes edényeket a 18-19. sz.-ban „fickó”-nak, Észak-Magyarországon „cserpák”-nak, a Dél-Dunántúlon „káforká”-nak hívták, és fából készült, máshol cserépből, később bádogból. A frissen préselt, édes must nemcsak kedvelt ital volt, de az egykori gazdaasszonyok többféle módon hasznosították.
Alföldi szokás szerint szőlőbefőttet készítettek vele: az egészséges szőlőfürtöket (alapos mosás, tisztítás után) cserépfazekakba, később üvegekbe rakták, musttal leöntötték és kidunsztolták. Régebbi, keleti szokás szerint készült a fojtott must: a friss mustot addig forralták, míg a hab eltűnt róla, ezután hordóba öntötték, és erősen ledugaszolták. Különleges alkalmakkor (lakodalomban, vendégségben) fogyasztották – ez volt a nők kedvelt itala, a „kontyalávaló”.
Szintén keleti eredetű csemege volt a „mustméz” vagy „mustos tök”. A friss mustot az asszonyok lekvárfőző üstbe öntötték, lassú tűzön forralták, s amikor sűrűsödni kezdett, felszeletelt birsalmát, kockára vágott sütőtököt tettek bele. További forralással mézsűrűségűvé vált, ekkor cserépfazekakba töltötték, s a kemencében még addig melegítették, amíg a teteje megbőrösödött. A gyerekek és nők kedvelt csemegéje volt: kenyérrel mártogatva fogyasztották. De a mustot még az aszalt gyümölcsök, aszalt meggy, alma, szilva ízesítésére is felhasználták: ezeket szüretkor mustban megmártották, ismét megszárították – így jobb lett az íze, és jobban elállt.
„Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.”
/Arany János: Tengerihántás/
Kukoricafosztás (a kukoricacsőről a száraz héjat lehántják). Csurgónagymarton (Somogy m.), Gönyey Sándor felvétele, 1930-as évek
A kukoricafosztás jelentősége a fiatalok életében
Ősszel a fiatalok közös együttléte, összejövetele volt a kukoricafosztás (más néven tengerihántás, máléfejtés, bontó). Volt, ahol meghívásra vagy a fölhangzó zeneszóra érkeztek, máshol (pl. Bácskában) a kapura kitűzött zöld gally adta tudtára az érdekelteknek, hogy ott, aznap este kukoricafosztásra várják őket. Mentek is örömmel, mert ez a fiatalok számára az egyik legjobb alkalom volt, ahol megismerhették egymást, munkában és mókában.
A „szoknyájával” (levélburokkal) letört kukorica a határból hazaszállítva nagy halomban az udvaron, a pajtában vagy a kukoricagóré előtt várta a fosztókat. Még aznap este munkához kellett látni, nehogy megázzanak a csövek, akkor gyorsan bepenészedtek volna. Mielőbb a padlásra vagy a góréba kellett kerülniük, hogy teljesen kiszáradjanak. A baracskai fosztóknál a lányok végezték a hántást, a legények pedig a szebb csöveket összefonták, különböző módon, s később a felfűzött kukoricát az eresz alá vagy állványokra akasztva tárolták. Ezeket azután a tyúkokkal etették meg, vagy a magnak való, legszebb csöveket a következő évi vetéshez tették félre.
Miért volt értékes a kukorica a paraszti gazdaságban? Legnagyobbrészt ez volt az állatok takarmánya. A kukorica számos fajtája közül a pattogtatni való és a csemegekukoricák ugyan emberi fogyasztásra is alkalmasak (nemcsak ínséges időkben): a zsenge, éretlen kukoricacsöveket akár nyersen vagy főzve, sütve is fogyasztották; az érett kukorica kásájából készült a finom réteges juhtúrós kukoricamálé, a görhe s az ezerféle ízesítésű puliszka.
De a kukorica minden ízét hasznosították: a csutkával tüzeltek, a csuhét összegyűjtve szintén az állatok takarmányozására vagy az istálló melegítésére használták (a padlás deszkájára szórva). A szebb levelekből tárolóedény, papucs, lábtörlő készült, a gyerekeknek játékok (angyal, baba, madár, lovacska, bababútor), a kukoricaszárból kicsi állatkák, csutkamuzsika (kukoricaszár-hegedű).
A kukoricafosztás hosszan tartó, monoton munka volt, egyhangúságának oldására több módot találtak. Az összegyűlt csuhékupacokban nemcsak a gyerekek huppantak, birkóztak, hancúroztak szívesen, hanem a legények is incselkedtek a lányokkal. Minden további alkalmat is megragadtak: a kukoricahajból egymásnak bajuszt ragasztottak, a piros kukoricacsővel jósoltak stb. A nagyobb gazdák zenészeket is fogadtak, hogy könnyebben menjen a munka, de ahol nem volt muzsikaszó, maguk énekeltek, meséltek, tréfálkoztak, és egy-egy halom bevégzésekor táncra is perdültek, hogy elgémberedett tagjaikat, lábukat megmozgassák.
A közös szórakozást, beszélgetést egyes vidékeken a 19. században maszkos alakoskodás kísérte (pl. Szatmárban): váratlanul kormozott arcú, kitömött hasú, bukfencező, vidám alakok tűntek föl – s ijesztgették a jelenlévőket.
Az általános szokás volt, hogy a háziak megvendégelték a kukoricafosztókat: ki almát, diót, ki szőlőt, szilvát, sült tököt, főtt, illetve sült kukoricát vagy kalácsot, pogácsát és bort kínált körbe. Az egy-két pohár bor tovább oldotta a hangulatot, miközben beesteledett, és jótékony félhomályban folytatták a munkát, ami alkonyatkor kezdődött, és éjfélig tartott.
Nemcsak a vidám szórakozás lehetősége adta ennek a szokásnak a népszerűségét, hanem annak a biztos tudatnak a jóérzése is, hogy számíthatnak egymásra szükség idején.
Mert más alkalmakkor – tollfosztáskor, házépítéskor – a vendéglátó gazdák viszonozták a szívességet: idejüket és munkás kezüket adták ők is a családtagoknak, szomszédoknak, jó ismerősöknek.
„Finom szilvaíz
illata van az ősznek.”
/Kányádi Sándor/
Szilvalekvárfőzés Bogács (Borsod m.), Gönyey Sándor felvétele, 1930 k.
A lekvárfőzés ideje és módja
Az első világháborúig alig használtak cukrot a paraszti háztartásokban. A gyümölcsöket leginkább aszalással tartósították, vagy lekvárt főztek belőle – elsősorban a szilvából (édesítés nélkül). Ezt rézüstben, besztercei és vörösszilvából készítették, ahová magozva vagy magozatlanul kerültek a szemek. Utóbbi esetben a megfőtt szilvát átpasszírozták, majd magok nélkül tovább főzték, amíg besűrűsödött és megkeményedett. Ez fél vagy egy napig is eltartott, lassú lángon, állandó kevergetés mellett.
Az üstöt – mint a fotón is látható – földbe mélyített üregbe helyezték, máshol gödörbe vagy vályogkatlanba, az üst alját még be is sározták, alá kis tüzet raktak, a keverést pedig hosszú nyelű fakanállal végezték. A nagygazdáknál több üstben, többen is főzték, mert némely évben sok szilva termett: a „nemtudom” szilva, az apró szemű szilvafajta a Tiszaháton és Szatmárban, Beregben jótermő volt.
Amikor az üstben már jól besűrűsödött a lekvár, cserépfazekakba, bögrékbe, Szatmárban szilkékbe töltötték, és kenyérsütés után a kemencébe is betették, hogy még jobban megkeményedjen. Más tartósításra már nem volt szükség, lekötni is inkább a por ellen kellett. Így több évig is elállt.
A lekváron kívül készítettek még szilvaízt (gyümölcssajtot) is a Szamosháton, Erdőháton, Beregben, Debrecenben. A sűrűre főzött lekvárt itt nem csuprokba öntötték, hanem egy kb. méter hosszú, fél méter széles, alacsony peremű deszkaformára helyezték, több rétegben. Napon vagy kemencében szárították, amíg egy ujjnyira töppedt. Ekkor feltekerték vagy kisebb táblákra vágták, és vízben feloldva főtt tésztákhoz vagy kenyérhez fogyasztották, de habarással levest is készítettek vele – ez volt a cibereleves.
A hagyományos népi kultúrában gondot fordítottak arra, hogy nyári időszakban mindig legyen frissen érő gyümölcs (gyümölcsfáikat ennek megfelelően válogatták össze). Napjában többször fogyasztották is – alkalmanként még főétkezés helyett is, ha úgy adódott.
A többi évszakban sem maradtak gyümölcs nélkül: ezért a megtermett almát, körtét, szilvát évszázadokon keresztül speciális – maguk készítette – aszalókemencékben tartósították, majd jól szellőző zsákokban, felfüggesztve tárolták. Főzés előtt beáztatták, és tejjel, tejföllel habarva meleg ételként, de csemegeként szárazon rágcsálva is fogyasztották – köznapi, ünnepi és böjtös időszakban egyaránt. Lekvárt a 20. század előtt csak szilvából főztek, mivel sem cukrot, sem mézet nem használtak ilyen célból.
„…. mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár…”
/Radnóti Miklós/
