Az édesvizek sótartalmának növekedése (szalinizációja) világjelenség, amely a XXI. század első évtizedeiben került az érdeklődés homlokterébe. Elsődleges kiváltó oka a bányászat, a kőolaj- és gázkitermelés, az utak sózása, a műtrágyahasználat és a tájhasználat változása. Az urbanizáció, a kommunális és ipari szennyvízkibocsátás, beépített, lefedett terület növekedése a vízgyűjtőterületen szignifikánsan növeli az iontranszportot, többek között az építési anyagok korróziója, az utak sózása és a szennyvízkibocsátás következtében. A növekvő szalinizáció hatásait a klímaváltozás tovább erősít.

A HUN-REN Balatoni Limnológiai Kutatóintézet, a Nyugat-dunántúli Vízügyi Igazgatóság és az Országos Vízügyi Főigazgatóság közös, a Hidrológiai Közlöny 2024 évi 3. számában megjelent tanulmánya átfogó képet rajzol a Balaton-víz kémiai viszonyainak 130 évet átívelő változásáról.

Az adatokból egyértelműen kirajzolódik, hogy a tó vizének sótartalma a tizenkilencedik század végétől a huszadik század közepéig nem változott, ezt követően azonban az utóbbi ötven évben tartós és napjainkig tartó növekedése indult meg. Az összes ionkoncentráció a tó egész területén a történeti háttérnek tekinthető 450 mg/l értékről napjainkra 620-690 mg/l körülire nőtt. Eszerint a Balaton egészen az 1980-as évek elejéig édesvizű tó volt, de ma már édes-sós átmeneti vizű.

Az élővizek sótartalma széles tartományban helyezkedik el, a Szent Anna-tóban, Erdélyben az összes ionkoncentráció mindössze 10 mg/l, a Fertőben 1500-2000 mg/l, a Velencei-tóban 3000 mg/l a tengerekben pedig 35000 mg/l körüli.

Az Északi-féltekén megfigyelt általános trenddel ellentétben a Balatonban nem a klorid-ion-növekedés volt a szalinizáció fő oka. Az anionok közül a hidrogénkarbonát és a szulfát-ion-növekedés is meghaladta a klorid-ionét, a kationok közül pedig a magnézium-ion-koncentráció növekedés meghaladta a nátrium-ionét. A tó vizének összetételét alapvetően meghatározó nyolc fő ion közül egyedül a kalcium-ion-koncentráció nem nőtt, mert a Balatonban jelentős mértékű mészkőkiválás következik be.

Az eltérő vízjárású évek között a mészkőkiválás mértékében nagy különbségek voltak, a legkisebb érték 25 ezer tonna/év, a maximum pedig 125 ezer tonna/év volt, átlagosan 75 ezer tonna/évnek adódott. Az algák és a vízinövények fotoszintézise nyaranta jelentős ún. biogén mészkőkiválást okoz, azonban az így kivált kalcium-karbonát ősszel visszaoldódik.

Figyelembe véve azt, hogy az utóbbi évtizedekben a fagyos napok számának csökkenése ellenére a klorid-ion-koncentráció töretlenül növekedett a tóban, annak forrását sem az utak sózásában kell keresnünk, hanem elsősorban az urbanizációban (a tisztított – szerencsére foszforban szegény – szennyvizekben, illetve a beépített, lefedett terület növekedésében). A Balaton esetében kimutatták, hogy a beépített terület részaránya az 1927-es 1,6%-os értékről napjainkra 6,0 %-ra nőtt.

Balaton

A Balaton az 1980-as évek elejéig édesvizű tó volt, de ma már édes-sós átmeneti vizű – fotó: Pixabay

A Balaton sótartalmának növekedése a klímaváltozással is összefügg, hiszen amíg korábban ilyen nem fordult elő, az ezredfordulót követően napjainkig kilenc alkalommal volt a tó éves vízmérlege negatív, azaz a hozzáfolyás és a csapadék nem fedezte a párolgást, ami szükségszerűen növelte a víz tartózkodási idejét a tóban, ami az oldott sók töménységének növekedését eredményezte.

A sótartalom növekedése szükségszerűen hatással van a tó ökológiai rendszerére, amely azonban néhány korai kezdeményezést kivéve eddig nem képezte vizsgálatok tárgyát. Amennyiben a sótartalom növekedésének tendenciája nem változik, ötven év múlva a Balaton sótartalma megközelíti az 1000 mg/l értéket, amely a tavi élővilág jelentős megváltozását okozhatja.

Forrás: HUN-REN