Egyes évelő gyomnövények a kiskerttulajdonosok, de a gazdálkodók rémálma is lehetnek, ugyanis ezek igazi kis túlélők. Bármikor és bárhol képesek egy-egy növénymaradványukból újrafejlődni, az áttelelő szerveik lehetővé teszik a szaporodást és fennmaradást. Nem puszta jelenlétük és sokéves fennmaradásuk az egyetlen gond, ugyanis magát a terményt is károsíthatják, például a burgonyagumóba is belenőhetnek.
A talajban telelő évelők (G) a talajban fennmaradt módosult szárukkal telelnek át. Vízszintesen, a talaj felső rétegeiben sekélyen gyökereznek. A legnehezebben irtható fajok képviselik a csoportot: szár- és gyökértarackos fajok, hagymások és gumós gyomnövények.
A G1 csoport a szártarackos fajokat foglalja magában. A talajjal párhuzamosan futnak, sűrűn behálózva azt. Száraikon pikkelyleveleket fejlesztenek, ezek alatt találhatók a rügyek, melyekből új hajtás fejlődik. Nehezen gyéríthetők, ugyanis a gyökerük elszakadása után is képesek gyökeret fejleszteni szárukról az említett képletek segítségével. Segíti fejlődésüket a nedves talaj. A csoport képviselői: fenyércirok (Sorghum halepense), tarackbúza (Elymus repens), mezei zsurló (Equisetum arvense), csillagpázsit (Cynodon dactylon), közönséges cickafark (Achillea millefolium).
Közönséges cickafark – fotó: Kruták Szimonetta
A G2-es növények – mint például a menta (Mentha arvensis) – gumós fajok.
A G3-asok szaporítógyökeresek, gyökér eredetű tarackjuk van, a tarack minden részén találhatók rügyek, a gyökérzetük minden részéből képesek új hajtást fejleszteni, akár 50 cm mélyről is. Mindenféle talajtípushoz képesek alkalmazkodni, ugyanis gyökerükkel a nedves rétegekig hatolnak. A csoport képviselői a mezei aszat (Cirsium arvense), apró szulák (Convolvulus arvensis), selyemkóró (Asclepias syriaca), hamvas szeder (Rubus caesius), kanadai aranyvessző (Solidago Canadensis).
Mezei aszat – fotó: Kruták Szimonetta
A G4-es növények hagymás, hagymagumós fajok, megjelenésük a terület degradációját jelzi, de táblaszéleken is számíthatunk jelenlétükre. A csoport egyik képviselője a madártejfélék, például az ernyős madártej (Ornithogalum umbellatum).
A cikksorozat elején említett Hemikryptophyták (H) a talajszintben telelő évelők, tehát áttelelő szervük a talaj felszínén vagy közvetlenül az alatt található. Az alcsoportok ismérveit a teljesség igénye nélkül röviden foglalnám össze.
A H1-esek nem képesek vegetatív úton szaporodni, ők bojtosgyökerűek, úgy, mint az angolperje (Lolium perenne). A H2-esek indás évelők, föld felett képesek szaporodni, mint például a szürke madársóska (Oxalis corniculata).
Szürke madársóska – fotó: Kruták Szimonetta
A H3-as fajok karógyökerűek, melyeken rügyek vannak: pongyola pitypang vagy gyermekláncfű (Taraxacum officinale) és mezei katáng (Cichorium intybus).
Mezei katáng – fotó: Kruták Szimonetta
A H4 csoport tagjai karógyökerűek, melyeken nincsenek rügyek, feldarabolódva nem is képesek szaporodni. Ide tartozik a tövises iglice (Ononis spinosa). A H5 csoporton belül ferde rizómásokról beszélünk, melyek feldarabolódva szaporodnak, úgy, mint a nagy útifű (Plantago major), gilisztaűző varádics (Tanacetum vulgare) vagy a fekete üröm (Artemisia vulgaris).
Gilisztaűző varádics – fotó: Kruták Szimonetta
Nagy útifű – fotó: Kruták Szimonetta
Bízom benne, hogy sikerült e két cikkel megválaszolni az esetlegesen felmerülő kérdéseket, és mindenkinek egyértelművé vált a csoportok közötti különbség. Hasonló témákat az Agroinform fórumán is kezdeményezhettek, vagy osszátok meg fotóikat a Facebook csoportban.
_fill_540x300_0.jpg)
