A zöldségtermesztésben (hajtatás, görögdinnye alagutas termesztése, támrendszeres konzervuborka- és paprikatermesztés, bakhátas sárgarépa-termesztés stb.), de a gyümölcstermesztésben is (szabadföldi és hajtatott szamócatermesztés, almatermésűek és csonthéjasok esetében az intenzív orsókorona-formák) – ahol a technológia fontos része volt a tápanyagadagok növelése mellett a tápanyagellátás korszerűsítése (pl. tápoldatozás, retardált műtrágyák alkalmazása stb.) – olyan fejlődési zavarok mutatkoztak a növényeken, amelyek korábban csak ritkán fordultak elő, többnyire csak trágyázási kísérletekből voltak ismertek.

Ebbe a körbe tartozik a magnéziumhiány jelensége is, amely tünet igazán akkor vált ismertté, amikor a már-már közhelyként hangoztatott harmonikus tápanyagellátásról megfeledkezve a nitrogén-, a foszfor- és a káliumszintet a talajban, illetve a tápoldatokban jelentősen megemeltük, megfeledkezve a többi makro- és mikroelemről.

A káliumról ismert, hogy a kertészeti növények (zöldség, szőlő, gyümölcs) igen nagy mennyiségben hasznosítják, nem egy esetben a hektáronkénti igény még szabadföldi körülmények között is meghaladja a 250-300 kg/ha K2O-t (pl. fejes káposzta, paradicsom), illetve a 150-200 kg/ha K2O-t (szőlő, kajszi, őszibarack).

A magnéziumról mint növényi tápanyagról más felfogás alakult ki a szakmában, sokan a bórral, a mangánnal vagy a cinkkel egy csoportba, a mikroelemek közé sorolják. A magnézium, a növények által hasznosított mennyiségét figyelembe véve, nem sorolható a mikroelemek közé. Többnyire csak azt tudják róla, hogy a klorofill centrális része, de ez a növényben található magnéziumnak mindössze 15-20%-a. Nagyobb része más kationokkal együtt, valamint aktiváló ionként számos, több mint 300 enzimreakcióban, főleg energiaátvivő és energiát átalakító funkcióban vesz részt.

zöldség

A termesztett növényeink – beleértve a zöldségféléket, a szőlőt és a gyümölcsöket is – eltérő mennyiségben és ütemben halmozzák fel szervezetükben a magnéziumot – fotó: Shutterstock

Kálium és kalcium tápelemekből többet igényelnek a növények, de a magnéziumtartalmuk is kiemelkedő, a gyümölcsfélék 0,25-0,5%-ban, a zöldségfélék esetében nagyobb a szóródás, 0,25-0,8%-ban tartalmaznak magnéziumot. A hüvelyes takarmányokban kétszer-háromszor annyi van (0,4-0,5%), mint a gabonafélékben (0,12-0,18%).

Kis túlzással mondhatnánk, hogy a magnéziumhiány napjainkban általános és ismert jelenség, a legtöbb talajon termesztett szabadföldi és hajtatott zöldségfélén, gyümölcs- és szőlőültetvényekben, szamócán előfordul.

Talajaink magnéziumellátottsága különböző; míg a homoktalajaink – mindenekelőtt a savanyú homokok – magnéziumban szegények, addig az erdőtalajaink, a mezőségi és réti talajok gazdagok. Öntözővizeink magnéziumtartalma elegendő, nem egy esetben magas. Felvetődik a kérdés, hogy akkor mivel magyarázható a kertészeti kultúrákban olyan gyakran, de a szántóföldi növényeknél is tapasztalható magnéziumhiány. Nyilvánvaló, hogy a kiváltó okok talajtól, termesztési körülményektől és a termesztett növényektől függően eltérőek.

Alapvetően öt okot ismer a szakirodalom mint magnéziumhiányt előidéző tényezőt:

  • magnéziumszegény talajok (homoktalajok szőlő- és gyümölcsültetvényei, primőr zöldségtermesztő körzetek),
  • kedvezőtlen talajviszonyok (rossz talajszerkezet, kedvezőtlen vízháztartás, savanyú talajkémhatás),
  • kedvezőtlen időjárási viszonyok (egyre gyakrabban jelentkező szárazság, erősen csapadékos időjárás),
  • konkurens (antagonista) ionok jelenléte, amelyek a magnézium felvételét zavarják,
  • egyoldalú trágyázás, káliumtúlsúly kialakulása.

Intenzív termesztést folytató kertészeti üzemekben – ahol szakszerű talajművelést és öntözést folytatnak – a fentiekben felsoroltak közül rendszerint az ionantagonizmus és az egyoldalú NPK-trágyázás az oka a magnéziumhiánynak. A gyorsabban mozgó ionok – pl. hidrogén (H+), kálium (K+) – kiszorítják a növénytáplálkozási láncból a lassúbb mozgású, nagyobb méretű magnéziumot.

borsóA kiszoruló magnézium enyhébb vagy súlyosabb hiányt, terméskiesést idéz elő – fotó: Shutterstock

Nagyobb adagú szerves trágyák használata esetén az ammónia-ion (NH4+) mint konkurens, gyorsan mozgó kation magában is akadályozhatja a magnézium felvételét, de azáltal, hogy a közegre savanyító hatást fejt ki, a pH-n keresztül is oka lehet a magnézium relatív hiányának.

A mész egy bizonyos határig segíti, azon túl akadályozza a magnézium növénybe jutását. Ezért van az, hogy a meszezés, amíg a talajoldat H+-ion koncentrációját csökkenti (pH-t javítja), elősegíti a magnézium felvételét, de egy határ felett adagolva, vagy ha a talaj mésztartalma meghaladja az 5% CaCO3 tartalmat, már gátlón hat. Ezzel szemben a NO3-nitrogén ionok kedvezően hatnak a magnézium felvételére (szinergisták).

Más összefüggésben a kálium esetében is ismert a jelenség, amely szerint egy határig nincs gátló hatással a magnézium felvételére – sőt, kifejezetten segíti azt (szinergizmus jelensége) –, viszont egy bizonyos koncentráció felett blokkolja a növénybe jutását (antagonizmus). Ezzel kapcsolatban különböző számok és adatok ismertek.

Talajban a szőlőnél optimálisnak a kálium esetében a K/Mg 3-7 arányt, a mész esetében a Ca/Mg 11-13 arányt tartják. Zöldségféléknél a K/Mg 3-(4) mondható ideálisnak. Ez utóbbi, a sokat emlegetett harmonikus tápanyagellátás elmaradása tűnik gyakori kiváltó oknak még azokban a gazdaságokban is, ahol a tápanyagellátásra jelentős gondot fordítanak.

Az intenzív trágyázás (tápoldatozás) során az NPK-adagok emelése mellett elmarad a magnézium arányos pótlása, és az addig, ha nem is bőséges, de elfogadható szint mellett rendelkezésre álló magnézium relatív minimumba kerül.

A talajban a hiány és az antagonizmus jelensége elkerülhető olyan műtrágyák (alaptrágyák) megválasztásával és olyan fejtrágyák (tápoldatok) összeállításával, ahol a kálium és magnézium aránya megközelítőleg három-négy az egyhez (3-4:1), azaz a növény számára ideális! Ilyen készítménynek mondható a gyümölcs-, a szőlő- és a zöldségtermesztésben egyre szélesebb körben alkalmazott Patentkáli műtrágya, amely kálium-magnézium aránya 3:1.