Szabó Péter éghajlatkutató, az ELTE Meteorológiai Tanszékének doktorandusza szerint mérések igazolják, hogy a csapadékos napok éves száma ugyan csökken, de a lehullott csapadék összmennyisége érdemben nem változik Magyarországon; ebből pedig egyenesen következik, hogy egyre többször tapasztalunk nagy esőzéseket. A fizika törvényei szerint egy melegedő közeg – mint amilyen most a Föld – több nedvességet tud magába fogadni, vagyis a felmelegedés soron sokkal több és intenzívebb csapadékkal jár. A Clausius–Clapeyron-egyenlet szerint minden egyes Celsius-fok emelkedésre 7 százalékkal nagyobb kihulló vízmennyiség jut. Ezt tapasztalhattuk meg most Boris kapcsán.
Ungvári Gábor közgazdász, a REKK Vízgazdasági Csoport vízgazdasági elemzője úgy véli, az elmúlt időszak átlagosnál nagyobb mennyiségű csapadéka sajnos, nem tudott úgy a talajba szivárogni, ahogy kellett volna, így a víztartalék-képzés lehetősége is csökkent. Ugyanis a lezúduló csapadék amilyen gyorsan érkezik, olyan gyorsan távozik is, a talaj ugyanis nem képes rövid idő alatt sokat elnyelni. Ez az oka annak, hogy az irdatlan vízmennyiség egyszerűen csak keresztülfolyik az országon, amit felgyorsít az egyre nagyobb kiterjedésű mesterséges felszínborítottság és a csatornahálózat. Pedig a talajnedvesség a feltétele a későbbi csapadéknak, ami a talajnedvesség párolgásából alakulhat ki. Ha nincs víz a talajban, eső sincs, ez ilyen egyszerű, megtanultuk már az iskolában. Ha a talaj kiszárad, akkor hő keletkezik és a kicsapódás, felhőképződés valószínűsége csökken. Mindez egy öngerjesztő negatív folyamathoz vezet.
Ha nincs a talajban nedvesség, esőre is hiába várunk. Ezért kellene területeket visszaadnunk a természetnek – forrás: Pixabay
Lukács Balázs biológus, ökológus, az Ökológiai Kutatóközpont főmunkatársa szerint a csapadékszinteket illetően az idei évben nagyon élesen elvált az Alföld az ország többi részétől. Az év első felében a nyugati országrészben és a hegyvidékeken átlagos vagy átlag feletti csapadék hullott. Az Alföldön viszont csak a január volt átlagos, utána az elmúlt 20 év átlagához képest minden hónapban kevesebb eső esett. És még erre jött rá a rendkívül aszályos július-augusztus. Ha az elmúlt 15-20 év csapadék- és hőmérsékleti adatait nézzük, akkor világos a tendencia: ritkán jön az eső, de akkor óriási mennyiségben, nyáron pedig súlyos aszályok vannak. A csapadék időbeli eloszlása kiegyenlítetlen, ráadásul a víz java átmegy az országon...
Már a talajvíz is mélyebben van
Az Országos Vízügyi Főigazgatóság folyamatosan figyeli a talajvízszinteket. A kutakból vett adatsorokon látszik, hogy ez a szint folyamatosan csökken: az eltérés a 30 éves átlagtól néhol 150, 200 cm vagy ennél is több. Vagyis ennyivel mélyebbre húzódott a talajvíz szintje. Különösen érintett ebben a Nyírség és a Duna–Tisza köze. Tovább ront a helyzeten, hogy az aszály miatt többet öntözünk a talajvízből.
Sajnos, egyre többször kell extrém csapadékmennyiséget hozó ciklonokra számítanunk az esős időszakban – forrás: Pixabay
Szabó Péter éghajlatkutató azt is elmagyarázta, miért lett Borisból az, ami. A jelenség az északról érkezett hideg levegővel kezdődött, melyből kialakult egy ciklon. Ez egy úgynevezett blokkoló anticiklon miatt négy napig egy helyben „pörgött" és a közben feltorlódott nedves légtömegekből egyszerre zúdult ki rengeteg csapadék az Alpok torlasztó hatása következtében.
Ungvári Gábor azt idézte fel: egy spanyol kutató néhány évvel ezelőtt tüzetesen megvizsgálta a földközi-tengeri esőket. Arra jutott, hogy Spanyolország keleti felén ötven évvel ezelőtt még rendszeres napi esőket okozott a reggel feltámadó szél, azonban ma már a mesterségesen kiszárított part menti mocsarakból kevesebb párát képes felvenni a szél. Ezért amikor „nekifut" a hegyeknek és felemelkedik, sokkal kisebb valószínűséggel lesz belőle csapadék. A szélrendszer visszalöki a légtömeget a tenger fölé, majd újra a kontinensre, egyre beljebb. Az idő múlásával sokkal-sokkal több csapadék, özönvízszerű esőzések lesznek belőle, ha újra nekiütközik egy hegynek. Valami ilyesmi okozott most óriási károkat Közép-Európában.
Az új menetrend: szeptemberben érkezik a csapadék
Szabó Péter éghajlatkutató úgy véli: a mérések szerint a szeptemberek csapadékosabbakká váltak az elmúlt bő 50 évben. Önmagában az „természetes", hogy egy tartós meleg-száraz periódust egy nagyobb csapadékkal kísért időszak zár le. Pesszimista forgatókönyvek szerint azonban a globális felmelegedés következtében minden szélsőség erőteljesebb lehet a jövőben, azaz még hosszabb száraz időszakok jöhetnek nyáron, amit intenzívebben érkező csapadék követ.
Az árvíz óriási károkat okozott Közép-Európában – forrás: Pixabay
Még egy fontos adalék: hogy hazánkban nem a száraz napok száma nőtt meg drasztikusan, hanem a párolgás intenzitása, mégpedig a hőhullámok erősödése miatt. Nemcsak az okoz aszályt, ha nem esik az eső, hanem az is, ha a talajnedvesség gyorsabban párolog.
S hogy lehet-e, lehetett-e volna valamit kezdeni ezzel az országon átfolyó brutális vízmennyiséggel?
Jó lesz, ha megjegyezzük a kifejezést: agroerdészet
Ungvári Gábor közgazdász, vízgazdasági elemző szerint a szemléletváltás minden szinten elengedhetetlen. Ennek csak egyik eleme, hogy a hozzánk érkező vízből egyre nagyobb mennyiséget kellene tudni „megszelídíteni" és valamilyen módon felhasználni. A táji víztárolás hosszú távú folyamat, mellyel az a cél, hogy mire elérünk a nyárig és egy újabb, potenciálisan aszályos időszakig, addigra legyen elég talajnedvesség, ami párologni tud. S nemcsak a szántóterületeken kellene sokkal hatékonyabb talajnedvesség-megőrzést végezni, szükség lenne úgynevezett agroerdészeti (agroforestry) megoldásokra is. Ez olyan földhasználat-gazdálkodási rendszert takar, amelyben az erdő és a mező egymás mellett jelenik meg. A mélyebben levő talajnedvesség-tartalékot ugyanis csak a fák tudják mobilizálni egy-egy hőhullám idején. Ez világosan látszik a nyáron készült hőtérképeken: az erdő felett 26 fokot mértek, a tarra vágott mezőn pedig 42 fokot.
A szakember szerint a magyarországi vízügy emberállománya nem elegendő ahhoz, hogy az egész magyarországi táj „vízgazdái" legyenek. A 19. században még működtek úgynevezett ármentesítő és belvízrendező társulatok, ezeket 1945 után államosították. Lettek helyettük a kommunista rendszerben termelőszövetkezetek, de azok nem tudtak ezzel a feladatkörrel is foglalkozni – aztán el is tűntek. Így a magyar táj gazdátlan maradt.
Lehet, ezen kellene változtatni.
Forrás: valaszonline.hu
_fill_540x300_0.jpg)
