Tavasszal virágba borulnak a fák, és előbújnak a föld alól a növények és a virágok. Sokkal szívesebben vagyunk a természetben, és az erdők és kaszálók is benépesülnek. Azonban nem csak a növények bújhatnak elő, amikor éppen dolgozunk a földeken, vagy kirándulunk. Sajnos a kígyók és a viperák is ilyenkor ébredeznek. Becslések szerint a világon több mint 2900 kígyófaj él, melyek közül körülbelül 700 fajnak van mérge. Ezek közül 250 faj veszélyes az emberre nézve. A legtöbb halálos marást a viperák, a kraitok és a kobrák okozzák.
A viperáknak két alfaja is él hazánkban, a parlagi, vagy más néven a rákosi vipera, és a keresztes vipera. Mivel mindkettő igen ritka, így ha szerencsénk van, csak az interneten futunk velük össze.
De ha mégis találkozunk velük, semmiképpen se bántsuk őket, hiszen mindketten védettek. Ha kígyóval, viperával vagy siklóval találkozunk, próbáljuk meg elkerülni a velük való kontaktust. Hiába gondoljuk azt, hogy felismertük, elég egy apró hiba, és lehet, hogy egy mérges kígyót néztünk siklónak. A tévedés pedig, lehet, hogy emberi dolog, de ebben az esetben állati nagy bajt okozhat. Így, ha látunk is a természetben kígyót, siklót vagy viperát, inkább távolodjunk el a környezetéből. Pár szabály betartásával pedig békésen tudunk élni egymás mellett.
Parlagi vipera
A parlagi vipera a világ egyik legritkább kígyó fajtája, és hazánkban a legveszélyeztetettebb gerinces állat. Ha nem vigyázunk rá, akkor sajnos 10 éven belül egy példány sem marad belőle a szabadban. Ha szeretnénk vele találkozni, az Erdőháton, a Fülesdet Kömörővel, Túristvándival összekötő utak mentén még van rá esélyünk.
A parlagi, vagy rákosi vipera hazánk legveszélyeztetettebb gerinces állata. Fotó: Shutterstock
A rákosi vipera nem önálló faj, hanem a parlagi vipera alfaja. Alapszíne szürkés vagy sárgásbarna, hátán a keresztes viperáéra emlékeztető, egyedenként más-más rajzolatú, sötétbarna cikcakkmintázat fut végig, amit az oldalakon hasonló színű foltok kísérnek. A rákosi vipera Ausztriától Bulgáriáig fordult elő, de már mindkét országból kipusztult. A Hanságban és a Kiskunság egyes részein maximum 500 egyed élhet még belőle.
Vannak, akik kedvelik a viperákat, vannak, akik irtóznak tőlük, de az egészen biztos, hogy a sok, egymással összefonódó, folyamatosan tekergőző viperák tömegének látványa senkit sem hagy hidegen. Habár félelmetesnek tűnik, a találkozásunk során ő jobban fog félni tőlünk, mint mi tőle. Ha mégis összefutunk vele, ne zavarjuk meg az útját, és semmi esetre se emeljük fel. A parlagi viperának ugyanis van méregfoga, és ha támadás éri, használni is fogja. Marása, habár nem halálos, egyáltalán nem mondható kellemesnek, és rosszullétet okoz, esetleg kiütésekkel jár.
Azért sem szabad megfogni, mert nagyon hasonlít a nála jóval veszélyesebb keresztes viperára. Sokáig összekeverték őket, azonban Herman Ottó megállapította, hogy bár hasonlóak, nem azonosak. A parlagi viperát magyar sárkánynak is nevezik. A parlagi vipera főleg szöcskével, sáskával és pockokkal táplálkozik, és mindössze negyven-ötven centiméter hosszú, és nem vastagabb az ujjunknál. Először a főváros melletti Rákos mezején találtak rá, ezért is nevezték rákosi viperának. Korábban különösen a Hanságban fordult elő nagy számban, azonban annak lecsapolásakor rengeteg példányt irtottak ki. Ugyan már több, mint harminc éve védett, és rengeteg tanulmány hívja fel a figyelmet védelmének fontosságára, a kihalás szélén áll.
Keresztes vipera
De a keresztes vipera élete sem csupa játék és mese. Bár nagyobb számban található meg, mint a rákosi vipera, sajnos szintén nagy veszélyben van a fennmaradása. Nem is csoda, hogy igencsak rejtőzködő életet él. Leggyakrabban kora tavasszal lehet találkozni vele, amikor előbújik a rejtett üregekből, és kifekszik napozni.
A keresztes vipera marása halálos is lehet. Fotó: Shutterstock
A hímek átlagosan 60 cm-re, a nőstények 70-80 cm-re nőnek, de találtak már 1 méter hosszúság feletti példányt is. Természete közel sem olyan visszafogott, mint a parlagi viperáé, így nem érdemes felbosszantani. Magától nem támad, hanem inkább elmenekül. Ha viszont veszélyben érzi magát, marása akár végzetes is lehet az arra érzékenyek számára.
Mintázata jellegzetes, a nyaktól a farok végéig húzódó, sötét színű cikcakk sáv, amelyik elüt a test alapszínétől. A test mindkét oldalán kör alakú foltok találhatók rajta, amelyek színe megegyezik a cikcakk színével. Semmiképp se fogjuk meg, mert a fiatal példányok a farkuknál fogva is képesek visszacsapni és marni.
A faj rejtőzködő életmódot folytat, azonban nagyon éber, ezért igen nagy távolságból észleli a felé közelítő embert. Veszély esetén minden esetben menekülni próbál, de ha rálépünk, vagy megfogjuk, érthető módon támadni fog. A téli pihenőt követően tavasszal jelenik meg, de ilyenkor még pihenő üzemmódban van, és napjai nagy részét a napon történő sütkérezéssel tölti.
A hímek 2-3 héttel előbb jelennek meg, mint a nőstények. Először levedlenek, majd nekilátnak párt keresni. A párzás elmúltával pár négyzetméteres területen belül maradnak. A nyári hónapokban csak a reggeli és a késő délutáni órákban aktívak, éjjel pedig egyáltalán nem mozognak. Főleg kisemlősökkel, rovarokkal, kétéltűekkel, és más hüllőkkel táplálkoznak. A vipera a megmart zsákmányát a fej felől kezdi el egészben lenyelni.
A telelésre alkalmas üregekben akár több száz példány is összegyűlhet. A párzás során a hímek heves harcokat vívnak egy-egy nőstény kegyeiért, aki faroklengetéssel jelzi szimpátiáját, és beleegyezését a párosodásba. A keresztes vipera álelevenszülő. Utódai a testében fejlődnek, 75-100 napon át, majd átlátszó burokban jönnek világra. A 18-19 centiméteres kicsinyek száma 6-14 körüli.
A keresztes vipera mérgének viszonylag alacsony a toxicitása. A marás tünetei között szerepelhet kettő azonnal megjelenő, vérző folt a bőrön, amely a harapás nyoma. Ezután nagyon erős fájdalom jelentkezhet, amely órákon belül gyengeséget és gyulladást okozhat. Súlyosabb esetekben akár öt perccel a marás után, vagy órákkal később is jelentkezhet hányinger, hányás, inkontinencia, kólika, hasmenés, izzadság, láz, tudatvesztés, sokk, angiödéma, és sajnos halállal is járhat.
Amikor a kígyó a farkába harap
Habár mindkét kígyó veszélyes, ha mi nem bántjuk őket, valószínűleg ők sem fognak minket. Így jelenleg sajnos mi, emberek, jóval nagyobb veszélyt jelentünk a két nálunk honos vipera számára, mint ők a mi számunkra.
Az erdei sikló egyáltalán nem veszélyes. Fotó: Shutterstock
Mindkettő ritka és védett állatfaj, a keresztes vipera eszmei értéke 50 ezer forint, míg a rákosi viperáé 1 millió forint. A keresztes vipera eurázsiai elterjedésű faj, hazánkban a Zempléni-hegységben, a Tiszaháton és Délnyugat-Magyarországon, leginkább Somogy és Zala megye bizonyos területein él. A rákosi vipera a Hanságban és a Kiskunságban fordul elő.
Magyarországon a keresztes viperák által okozott marások jóval ritkábbak, mint Európa más országaiban. Hazánkban évente hozzávetőlegesen 3-4 eset fordul elő, és sokszor hosszú évek telnek el balesetek nélkül. A mérgeskígyó fajok egyedeihez hasonlóan a keresztes vipera is takarékosan bánik a mérgével, így harapásainak nagy része úgynevezett száraz harapás, amely nem tartalmaz mérget.
Ha pedig mégis mérget juttat be a harapás során, az általában nagyon csekély mennyiségű, így szinte alig okoz tüneteket. Természetesen ettől függetlenül ismét fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy senki ne nyúljon hozzájuk, hiszen nem lehet tudni, hogy kinek mennyi méreg jut az esetleges marás során, és arra hogyan fog reagálni a szervezete. Szerencsére természetesen a legtöbb kórházban rendelkezésre áll ellenszérum. Hazánkban az elmúlt 60 év alatt két alkalommal okozott halálos balesetet a viperák marása.
Akikkel még találkozhatunk
Nem csupán ezzel a két viperával futhatunk össze hazánkban, hanem jónéhány sikló is él nálunk.
Kaszpi haragossikló
A kaszpi haragossikló természetvédelmi értéke 500 000 forint, és ő hazánk legnagyobb testű kígyója. Akár a 2 méteres hosszúságot is elérheti. Alapszíne dióbarna, a nyakon és a testoldalon ezüstös árnyalattal. A pikkelyek közepén szalmasárga csík húzódik, a széleik és a köztük lévő bőr sötét. A fiatal példányok színezete eltér a felnőttekétől, a testük alapszíne ezüstössárga, négy sorban elhelyezkedő apró, sötétbarna foltokkal. Hazánkban a Villányi-hegységben, a Budai-hegységben a Budaörsi kopárokon és a Sas-hegyen kígyózhat el előttünk.
Erdei sikló
Természetvédelmi értéke 50 000 forint. Az erdei sikló a második legnagyobb testű kígyónk, mivel hossza általában 120 cm, de egyes esetekben akár a 200 cm-t is elérheti. A kifejlett példányok hátoldalának színe az olívazöldtől a sárgásbarnán át a barnáig változhat. A test középtáján, a hát és a testoldal pikkelyeinek szegélyein fehér vagy halványkék, macskakörömszerű, vonalkázott rajzolat található. Az erdei sikló leggyakrabban a Dunántúli-dombságban és az Északi-középhegységben lelhető fel, míg szürke változatai a Bükkben és a Zemplénben élnek.
Rézsikló
A rézsikló természetvédelmi értéke 50 000 forint. A rézsikló kistermetű siklónk, melynek hossza 60-80 cm. Tarkóján az osztrák kétfejű sasra emlékeztető mintát visel, innen ered a tudományos neve, ami Austriaca. A rézsiklón az orrcsúcstól a nyakig sötét, vöröses vagy barnás csík húzódik. A hímek alapszíne világos barna, okker, aranybarna vagy bronzbarna, a nőstényeké barnásszürke, a bőrük pedig fémesen csillog. Ez a faj Magyarországon igen gyakori, és szinte mindenhol előfordul.
A kockás sikló szereti a vízpartokat. Fotó: Shutterstock
Vízisikló
A vízisikló természetvédelmi értéke 25 000 forint, melynek hossza a 120 centimétertől egészen 2 méterig terjedhet. Jellegzetes ismertetője a feltűnő nyakszirtfolt, amely a piszkosfehértől a citromsárgán át a narancsvörösig változhat. Néhol előfordulnak fekete egyedek is. A vízisikló hazánkban mindenhol megtalálható, nem csupán a víz mellett.
Kockás sikló
A kockás sikló természetvédelmi értéke 25 000 forint. A kockás sikló közeli rokona a vízisikló, azonban a kockás sikló sokkal inkább található meg a vizek mellett, mint rokona. Közepes termetű, átlagosan 75-100 centiméteres hosszúságú. Akadnak belőle fekete példányok, de gyakoribbak az olajzöld színű változatok, melyek hátát sötétbarna vagy fekete négyzetek tarkítják. A fajjal Európában az Appennini-félszigeten, a Balkán-félszigeten és a Kárpát-medence területén találkozhatunk, míg hazánkban leggyakrabban az Aggteleki Nemzeti Park folyóiban, a Balatonban és a Velencei-tóban fordul elő.
Cikkünkben a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület fajleírásait használtuk.
