A tejoltó galaj (Galium verum) száraz rétek, útszélek, mezők és legelők évelő növénye, amellyel Európa-szerte találkozhatunk. Használták már sok mindenre: ezzel festették a sajtokat, alkalmazták oltóenzimként, gyógyítottak vele pajzsmirigy betegségeket, de olyan is volt, hogy tiltólistára került és kerülték a vele történő érintkezést. Miért van ez a kettősség, és mit érdemes tudnunk a tejoltó galajról? Lássuk!

Tejoltó galaj (Galium verum) – fotó: pixabay.com

Ezt a tömött bugájú, kellemes, méz illatú, sárga virágokkal teli növényt a népnyelv Szent Antal vagy Szent Iván virágjának, kásafűnek vagy tejzsugorító fűnek is nevezi. A néphit szerint „Szent János, illetve Szent Iván napjának éjjelén ez a növény megszólalt, mihasznát lehet venni", a középkorban pedig úgy vélték, hogy a Szűz Anya tejoltó galajjal bélelte ki a Kisded jászlát, hogy annak méz illata legyen. Ezért nevezték akkoriban a tejoltó galajt Miasszonyunk szalmájának – írja az egy.hu szerzője Amrein Tamásné Miskolczi Boglárka, kertészmérnök és szociológus

Már a görög pásztorok is a tejoltó galajjal készítették el a sajtjukat – a növény szárából tejszűrőt készítettek, lényegében innen származik a tejzsugorító fű elnevezés.

A sajtkészítéssel való kapcsolata az idő múlásával sem lett kopottabb: még a 16. században is sajtot készítettek a segítségével – az angol chester sajtot festették vele.

A galajból apró vánkosokat készítettek, amiket az ágyra akasztottak vagy testükre erősítettek az emberek abban a reményben, hogy azok majd távol tartják a gonoszságot az emberektől. Ez a szokás századokon át fennmaradt: feljegyzések szerint Nürnberg környékén az öregek még a közelmúltban is azt ajánlották a lázas betegeknek, hogy a vánkosuk alá három szálat helyezzenek Szent Iván virágából, és fűzzék hozzá a következő áldást:

„Áldott légy te szent virág, segítsd a gyógyulásom. Az olajfák szent hegyén keresett ő, hogy lásson, a szent szűz, kinek csokra vagy. Enyhítsd súlyos csapásom, sebeknek írja, drága fű, Oh hozd a gyógyulásom".

A tejoltó galajt használták még:

  • lábfürdőként fáradtság enyhítésére,
  • a virágporát felszívva az orrvérzés csillapítására
  • fürdőként a rühességet szüntették meg vele, de a főzetét más bőrbajok ápolására is alkalmazták.
  • teáját napjainkban méregtelenítésre ajánlják: javítja a vese funkcióit és segíti a vesehomok távozását.
  • alkalmazzák húgyúti gyulladások esetén, de vízhajtó vagy görcsoldó keverékek összetevőjeként is.
  • a főzetét külsőleg pikkelysömörre, illetve nehezen gyógyuló- és égési sebekre ajánlják, borogatásként.

Maximum 40 cm-es hajtásait teljes virágzáskor – június-júliusban – lehet gyűjteni – készíthetünk belőle forrázatot, arra azonban vigyázzunk, hogy terhesség és szoptatás alatt, illetve 18 éves korig a fogyasztását nem ajánlják a szakemberek.

Sok helyen még ma is esőt jósló fűként tartják számon, mert az eső közeledtével sokkal erősebb illata van. A régi pásztorok megfigyelései szerint, ha az esőt szivárvány is követi, akkor a galaj illata megváltozik: ilyenkor jellegzetes aromát bocsát ki magából.

A tejoltó galaj növénytársulások kiváló tagja lehet, ahogy a mezők és legelők hangulatát idéző kerti ágyásoknak is különleges hangulatot kölcsönöz. Virágját szívesen látogatják a beporzó rovarok, zöld részein sokféle pillangó hernyója él, például a kacsafarkú szenderé (Macroglossum stellatarum) is.

Az elmúlt években mindenkit óva intettek a használatától, az Országos Gyógyszerészeti Intézet tiltólistáján is szerepelt, mely szerint semmilyen élelmiszerben és étrend-kiegészítőben nem volt felhasználható. 2022-ben viszont az OGYÉI Szakértői Testülete egy tudományos állásfoglalás keretében  a tiltást felülvizsgálta, és engedélyezte a tejoltó galaj virágos hajtásának felhasználását gyógynövény teaként, a következő szigorú mennyiségi korlátozással: kizárólag napi egyszeri, 1,5 g- 2,0 g virágos hajtás (herba) forrázat formájában fogyasztható.