Mária Terézia uralkodásának idején merült fel először, hogy a Balaton felesleges, illetve túl nagy helyet foglal el a királyság területéből. Az ekkoriban még jóval nagyobb kiterjedésű, mocsaras-lápos balatoni földek ugyanis több mint 60 ezer hektárnyi helyet vettek el a mezőgazdaságtól.
A Balaton viszonylag sekély medrű, tektonikus eredetű ároktó. Átlagos mélysége 3-4 méter, a legmélyebb pontja a Tihanyi-félsziget szomszédságában található, ahol eléri a 12 métert is. A földtörténeti középkorban kialakult hatalmas tó üledékes kőzetek felett jött létre, partjai környékén igen termékeny a talaj. Míg északon a szőlőtermesztésre is kiváló, vulkanikus domborzat, délen laposabb, síkabb terület szegélyezi. Vízkészlete 2,2 év alatt cserélődik, 1800 millió köbméternyi.
Hosszú korszakokon keresztül nem volt egységes a vízfelülete. A 200-as évek végén kezdték el a parttal párhuzamosan futó, úgynevezett turzásokat, azaz elnyúló szigeteket-félszigeteket feltörni a rómaiak. A vízszint szabályozásának Galerius római császár döntése értelmében 292-ben kezdtek neki, épített zsilipekkel a mai Sió-csatorna környékén. Ez a csatorna okozta a legnagyobb mértékű változások jelentős részét a későbbiekben is.
Mária Terézia idejében éppen a meder fenekét alkotó termékeny talaj miatt felmerült a központi kormányzatban az, hogy le kellene csapolni a Balaton vizét. Búzával vetették volna be, így oldva meg a királynő által felvázolt problémákat azzal kapcsolatban, hogy túl kevés gabonát tudunk exportálni a birodalom számára. Még hatástanulmányok is készültek arról, hogy mennyi gabonát, szénát termeszthetnek az így nyert területen. Erre azonban végül nem került sor.
Az ipari forradalom idején, a déli vasútvonal építése közben aztán komoly hibát vétettek a tervező mérnökök. 1857-ben egy magán-vasúttársaság sínpályát tervezett, mely a fővárost kötötte össze Nagykanizsával, és a Balaton déli partját is érintette. Néhány éven belül le is fektették a síneket annak ellenére, hogy a céget több helyi mérnök is figyelmeztette arra, hogy a tó vízszintje ingadozó. A Balaton szárazabb években, például a vasútvonal építésének felmérésekor sokkal beljebb húzódott, szinte a mai vonalban futott, csapadékosabb időkben azonban a víz felgyűlt, és a déli parton, valamit északon, Szigliget környékén kiöntött, és mocsárrá változtatta a tó környezetét.
A vasútvonal ettől függetlenül 1861-ben megnyílt, a Balaton vízszintje pedig a nagyobb mennyiségű csapadéknak köszönhetően megemelkedett. Ez 1861-1862 telén komoly gondokat okozott, a hullámverés és a jég veszélyeztette a vasúti közlekedést.
A vasutat elbontani és máshol, máshogy felépíteni nem lehetett, hiszen hatalmas költséggel járt volna; egyszerűbb volt a Balaton vízszintjét lecsökkenteni. A vasúttársaság szerencséjére ekkor már több balatoni szervezet is javasolta, hogy szabályozzák a Balaton vízszintjét. A szabályozás ebben az esetben pedig a tó vízszintjének a csökkentését jelentette volna, ami a Déli Vasút vonalát megvédte volna a Balatontól. A lecsapolás mellett az állandó vízszint biztosítására is szükség volt, amire a Sió-csatorna látszott a legalkalmasabbnak. A még a rómaiak által épített csatorna ugyan a középkor évszázadai során feltelt földdel, de a nyomvonala adott volt, az ország politikusai pedig kardoskodtak a tó és a Duna összekötése mellett is hajózási szempontok miatt, így az építkezések megkezdődtek.
A csatornát végül újra megnyitották, Siófoknál egy fából készült zsilipet építettek, amellyel a tó vízszintjét lehetett szabályozni. 1863-ra kész volt az első zsilip és a szabályozott csatorna is. A víz szintjét 95 centiméterrel csökkentették, ezzel a tó víztükre a mai formát vette fel. Ehhez alakították ki az épített partfalakat, strandokat, és így épülhetett be a déli part is olyanná, amit ma ismerünk, azonban a szabad hajózás a Balaton és a Duna vize között soha nem valósult meg.
Az 1960-as években újra felmerült a tó megszüntetésének terve: Papp János, Veszprém megye akkori kommunista párttitkára kukoricaföldeket képzelt a helyére.
Forrás: divany.hu
Indexkép: Shutterstock
