Az ember, talán természetéből adódóan, élete minden területén a kényelmet keresi. Nincs ez másként a kertészetben sem, eszközeink és szerszámaink hatalmas ergonómiai fejlődésen mennek keresztül, hogy a föld művelése, növényeink gondozása minél kevesebb fáradsággal és nehézséggel járjon, inkább felüdítő és vidám legyen. Ma újra nagy népszerűségnek örvend a magaságyás: házi és közösségi kertekben szinte mindenütt megtalálható, hiszen a talajszint megemelése révén a kertészkedés szinte könnyűvé és a derekat kímélővé válik. A magaságyás célja eredetileg azonban nem ez volt…
A magaságyás története évszázadokban gyökerezik, kitalálói a magyar kertkultúrát és gasztronómiát jelentősen átalakító bolgárkertészek voltak, céljuk ezzel az agrotechnikai megoldással azonban nem a derekuk kímélése volt, hanem a körkörös gazdálkodás és az általuk megtermelt zöldségek koraiságának fokozása, ezzel jelentős piaci versenyelőnyt szereztek.
Egy kis történeti kitekintés
Bulgáriában a XVIII. században igen magas színvonalú kertészeti kultúra alakult ki, az országban a nagy kézimunkaerő igény ellenére nőtt a munkanélküliség, ezért hazájuk elhagyására kényszerültek. A bolgárkertészek hozták be Magyarországra az 1870-es években a paprikát, ők tették népszerűvé a paradicsomot, honosították meg a padlizsánt. Druzsesztvo-ban (munkaközösségekben) hajnalhasadás előtt kezdték meg a munkát és késő éjszakáig abba se hagyták. Ők kezdték el hazánkban, hogy az egész vegetációs időszakban öntöztek, ehhez speciális gépeket és eszközöket találtak ki, palántanevelő ágyásban folyamatosan nevelték pótlásként a növényeket, amelyeket később átültettek a betakarított zöldségek helyébe, így egy évben 2–3 alkalommal is szüretelhettek, az értékesítésre szánt terményeiket megmosták, kifényesítették, így piacosították azokat. Egyedi eszközeiket maguk készítették, szegénységük okán főként fából, és csak a legszükségesebb elemeiket fémből.
Különleges látvány volt 1–1 bolgárkertészet: kertjük szélein, fából ácsolt, szegényes házban aludtak. A szoba közepén vaskályha és kisasztal állt, a szobához előszoba csatlakozott, mely egyben kamra is volt. Az előszobához kapcsolódott az istálló, ehhez pedig nyitott szín tartozott, ahol az eszközöket tárolták. A lakóházzal szemben volt a nyitott nyári konyha, oldalaihoz tyúkólak kapcsolódtak kutyaházzal és kerekes kúttal. A kertben elszórtan álltak a gyümölcsfák, köztük zöldséget termesztettek.
A magaságyás kialakítás és célja
A gyümölcsfák metszéséből származó nyesedéket összegyűjtötték és vesszőfonat kerítések vagy falapok közé halmozták, az összetömörített gyümölcsfa vesszőkre avart vagy szalmát, majd vastag trágyaréteget és végül termőföldet terítettek, így a hideg talajt szigetelték, sőt a bomló növényi részek és a szerves trágya talphőt biztosított a legfelső, termő rétegnek.
Vetés után épületek bontásából származó ablakokkal fedték le a kialakított magaságyásokat, ezek kezdetben síkban feküdtek, majd a növények fejlődésekor sátorként felállították az üvegeket. Ezzel a módszerrel gyorsították a növények fejlődését, terményeikkel akár egy hónappal korábban tudtak a piacokon megjelenni.
A magaságyás céljai
Ma a magaságyások újra reneszánszukat élik, népszerűségük abban rejlik, hogy a talaj megműveléséhez, a növények gondozásához nem kell hajolgatni, városi környezetben, ahol sokszor szennyezett a talaj, tiszta és egészségre káros anyagoktól mentes földben lehet termeszteni, a magaságyások védettek, hiszen házi kedvencek kevésbé tudnak benne kárt tenni, közösségi kertekben elhelyezve pedig a magaságyásoknak kapcsolatépítő és összetartó erejük is van.
Durosolból készült magaságyás – fotó: Kerényi-Nagy Viktor
Hogyan és miből építsünk magaságyást?
Ma már barkácsboltokban előre gyártott, fából, fémből, műanyagból, durisolból készült magaságyás keretek egyszerűen beszerezhetők. Ezek gyorsan és minden nehézség nélkül összeszerelhetők, de könnyen törnek, deformálódnak, a fémből készültek pedig a tűző naptól gyorsan felforrósodnak, akár ki is égethetik a növényeinket. Ha kertünkben sok az egér, a pocok vagy a vakond, elkerülhetetlen, hogy a magaságyás alá „vakondhálót” terítsünk.
Környezettudatos szempont, ha magunk barkácsolunk magaságyást. A leghosszabb életű kőből vagy téglából készül, fontos, hogy a pangó víz felhalmozódását elkerülendő az alsó kősorban hagyjunk 1,5–2 m-enként 0,5–1 cm-es hézagot, hogy a víz kifolyhasson. Felhasználható még deszka vagy akár bontott bútorlap is, de a faforgács lapok alkalmatlanok, hiszen csapadék hatására pár hét alatt feldagadnak és szétrepednek, műanyag felületük elporlik és szennyezi a környezetét.
Falapok használatakor a felületüket kezelni, belső, földdel érintkező oldalukat gyakran lángolással elszenesítik és lekefélik (ez a japán shou-sugi-módszer), majd minden felületüket át kell alaposan kenni repce- vagy lenmagolajjal. A fadeszkák könnyen beívelnek, ezért célszerű méterenként merevíteni ezeket vagy függőlegesen levert oszloppal, vagy az egymással szembeni oldalakat összekötni huzallal vagy keresztléccel. Érdemes a magaságyás egyik oldalát nyithatóra kialakítani, hogy időnként „ki tudjuk takarítani”.
Kövessük a bolgárkertészek módszerét! A magaságyás aljába gallyakat halmozzunk, rá avart és trágyát terítsünk, míg a legfelső, termőréteg mindössze 20–50 cm legyen. A kerti föld nem csak drága, sokszor szántóföldek letermeléséből származik, ami élő- és termőhelyek megsemmisülésével jár, szállításával együtt igen nagy az ökológiai lábnyoma.
Ha a magaságyás teljes magasságában földdel töltjük meg, a falakra nagy nyomás nehezedik és hamarabb „hasasodnak”, repednek meg ágyásaink. A réteges szerkezet kialakításakor minden szintet alaposan tömörítsünk, hogy nyár közepén ne roskadjon be a talajunk. A jobb vízgazdálkodásért érdemes a talajfelszínt avarral, fűnyesedékkel, faforgáccsal, szalmával vagy ágdarálékkal takarni.
Deszka magaságyás – fotó: Kerényi-Nagy Viktor
Néhány érdekesség még a bolgárkertészekről
A bolgárkertészek lassú folyók vagy tavak mellé települtek, mert a hideg és ásványi anyagokban gazdag kútvíz helyett a „szappannal jól habzó”, úgynevezett „lágyvizeket” kedvelték, hiszen így a növényeik gyorsabban fejlődtek. Gyakran költöztek árvizes területre is, ahol igen szerettek az áradás alkalmával lerakott iszapba ültetni.
A vizeiket kormányozták: a kézi vagy állati erővel meghajtott doláp (bolgárkerék) magasba emelte a vizet, a kerék ívére deszkából ácsolt favályúk vagy vödrök pedig deszkavályukba borították a vizet, és „lejtőzték” a talajig. Innen a félhold alakú molitka (öntözőkapa) segítségével húzott, íves fenekű vadák (öntözőcsatornák) vagy kabal (barázda) segítségével továbbították a vizet vagy az ágyások közé, vagy a magas ágyás, bakhát tetejére. Óriási előny volt a duláp alkalmazása, hiszen nagyságrendileg harmadába-tizedébe került az öntözés, ráadásul a növények számára legmegfelelőbb időben az éves átlagcsapadék kétszeresét tudták kijuttatni.
Közelmúltig használt láncos-vödrös bolgárkerék vagy doláp –Zasavica Speciális Természetvédelmi Terület, Vajdaság, Szerbia – fotó: Kerényi-Nagy Viktor
Jelentős újításuk volt, hogy a területet nem vetésforgóban művelték, hanem a növény igényeinek megfelelően, akár igen nagy mennyiségben is szerves trágyázták. Szántáshoz durato-t (túróekét) használtak, az árasztás miatt tömörödött talajt dikel-ekkel (kétágú kapákkal) lazították. A palántákat üvegablakkal fedett melegágyakban nevelték elő, így akár több hetes koraiságot tudtak elérni.
Palántázásra sadiló-kat (ültetőfúrókat, ültetőbotokat) használtak. A hideg ellen már a bolgárkertek párás levegője is védett. A fagy ellen kettős palántázással védekeztek, az egyiket magasabbra, míg a másikat alacsonyabban ültettek ki, fagyok múltával pedig a szebbiket hagyták meg.
Készítettek fagyhárító árnyékot is: hosszába meghasítottak egy botot és a hasítékba szalmából lapot eszkábáltak, majd ezeket kitűzték a szelek megfogására.
A növények kiültetése is eltért a hazai szokástól: a barázdafenékbe káposztaféléket, a bakhátak oldalába karalábét, céklát, retekféléket, tormát, csemegekukoricát, tököt vagy uborkát ültettek; az ágyások egyik sorába sárgarépát, petrezselymet, tököt, uborkát, póréhagymát vagy retket ültettek felváltva a másik sorba ültetett káposztával, karfiollal, zellerrel, salátával, hagymával, paprikával. Ez az ültetési mód a terület maximális kihasználása mellett a gyomnövényeket is visszaszorította.
A betakarított zöldségek helyére azonnal újabb palántákat ültettek, így a föld soha nem volt csupasz, szerkezete nem romlott. A folyamatos ültetésnek folyamatos szüretelés volt az eredménye, az ágyásokból mindig csak a legszebb, piacos terményt szedték le, míg a rosszul fejlett növényeket a háziállatokkal etették fel vagy elcserélték trágyára.
Szintén a bolgárkertészeknek köszönhetjük a mosott gyökérzöldségek meghonosítását, a gyökereket fűzfavesszővel vagy hánccsal kötegelték és a folyómederbe szúrt botokra tűzték, hogy a víz tisztára mossa.
mérnöktanár
Indexkép: Dr. Kerényi-Nagy Viktor
