A tavalyi extrém száraz év után előkerültek a talajnedvesség megtartására alkalmas művelési technológiák, a szárazságot jobban tűrő növények – azonban mindez nem újdonság, hiszen a témában könyv is jelent meg már 1922-ben. Szerzője Gyárfás József (Garany, 1875. aug. 7. – Mosonmagyaróvár, 1965. jún. 26.) Kossuth-díjas növénytermesztő, mezőgazdasági szakíró, a mezőgazdasági tudományok doktora.
1909-től a Magyaróvári Országos Növénytermelési Kísérleti Állomás vezetője, 1917-től pedig igazgatója volt. 1922-ben kísérletügyi főigazgató lett, 1933-ban vonult nyugalomba. A növénytermesztés szakterületén belül az alföldi szárazgazdálkodással, az öntözéses termesztéssel, a talajerőfenntartás problémáival, a zöld-, szalma- és műtrágyázással, a takarmánytermesztés fejlesztésével foglalkozott.
Gyárfás "Sikeres gazdálkodás szárazságban – Magyar dry farming" című könyve először 1922-ben, azt követően pedig 1925-ben jelent meg, s akkora szakmai sikert aratott, hogy a szerző készült a harmadik kiadásra is, azonban ezt hajlott kora miatt már nem tudta befejezni. Megtette ezt helyette, pontosabban a rendelkezésre álló anyagokat sajtó alá rendezte és szerkesztette dr. Nyíri László professor emeritus, akinek köszönhetően 1989-ben a Mezőgazdasági Kiadó gondozásában megjelenhetett a 3. kiadás is, ami negyedszázad múltán mit sem veszített aktualitásából – sajnos. Az szűrhető le belőle ugyanis, hogy bár a szárazodás mérséklésével kapcsolatos tudásanyag már 100 éve az agrárium rendelkezésére áll, sok mindent nem kezdtek vele az szakemberek. A harmadik kiadás egyik példányát a Nagykanizsa-miklósfai Imrei Ferenc nyugalmazott falugazdász bocsátotta a rendelkezésünkre, köszönet érte.
Gyárfás József könyve ma is ugyanolyan aktuális – fotó: Horváth Attila
Gyárfás József könyve céljairól így írt:
"De ha úgy is volna, hogy mezőgazdaságunknak legnagyobb réme, az állandó szárazság ismét sújtani készül, ne találjon az minket egészen előkészületlenül és teljesen védtelenül. Ezt előmozdítani e munkám célja, melyben előadni kívánom, hogy nem idegen gazdákat majmolóan, hanem a hazai viszonyoknak megfelelően hogyan kell idehaza dry farmingot, vagy magyar szavakkal kifejezve: szárazgazdálkodást űzni."
A szerző már a könyv bevezetőjében leszögezi, hogy "Magyarország éghajlata növénytermesztésre nem a legkedvezőbb, szárazföldi fekvésünk folytán időjárásunk szeszélyes, az átlagos meleg nagyobb, másrészt csapadékunk kevesebb, mint a tőlünk nyugatra fekvő államoké; ami csapadékunk van, az sem oszlik meg kellően. Ehhez járul még, hogy nálunk kisebb a levegő páratartalma, amely egyik szabályozója a vízforgalomnak a növény testében és a talajban." Ezért aztán hiába állítjuk a magyar gazda elé példának a német, vagy a belga gazda terméseredményeit, mert azokat éghajlati adottságaink miatt soha nem fogjuk elérni.
Hozzáteszi: ugyan az aszályt le nem győzhetjük, de különféle eljárások és eszközök segítségével mérsékelhetjük növényeinkre gyakorolt hatását.
A szakember szerint a szárazgazdálkodás alapja, hogy a csapadékvizet az utolsó cseppig felfogjuk és megőrizzük talajainkban, növényzetünket pedig erős gyökérzetfejlesztéssel és gyors növekedéssel képessé tesszük a talajnedvesség lehető legjobb kihasználására, oly növényeket, illetve fajtákat termesztve, amelyek a vízzel takarékosan és gazdaságosan képesek bánni.
A szerző fotója a kötet belső oldalán – reprodukció: Horváth Attila
Felteszi napjaink nagy kérdését: a szárazgazdálkodásban nélkülözhetjük-e az ekét? Válasza szerint nem, ugyanis a téli csapadék befogadására még mindig a megfelelő, nem mélyen járó, nem rögöket felszakító szántás a leginkább képes. (Erről ma már megoszlanak a vélemények – a szerző.) Véleménye szerint az altalajlazítás nem is képes a talajéletet jótékonyan befolyásoló aerob baktériumok számára szükséges oxigénmennyiséget oly mértékben biztosítani, mint az őszi – véletlenül sem a tavaszi! – ekés művelés. S nem utolsósorban, szükségünk van az okszerűen használt ekére a gyomokkal szemben folytatott küzdelmünkben is. Az eke nélkül művelt talaj jobban tömörödik is. Ha nélkülözni is tudjuk, akkor is csak inkább laza, jól szellőző homoktalajokon, Gyárfás József szerint kötött talajokon bizonyosan nem mellőzhető a munkaeszköz. Ugyanakkor arra is figyelmeztet: talajművelésünk legnagyobb hibája a mindenáron való szántogatás olyankor is, amikor azt a talaj állapota nem engedné (túl száraz, vagy túl nedves) és ha vele a földet évekre elrontjuk.
A szárazgazdálkodás talajművelésének fő követelményei így foglalta össze:
- Minden növény tarlóját azonnal törjük fel!
- Ősszel minden talpalatnyi bevetetlen földünket mélyen műveljük meg!
- Kerüljük tavasszal az őszi szántás újbóli forgatását! (Ma már szerencsére, ez nem divat... – a szerző.)
- Vetés alá megfelelően készítsük el földünket.
- Az ugaron hagyott területeket se hagyjuk magukra, műveljük őket a szükséges mértékben.
Gyárfás József olvasatában a szárazgazdálkodásban a tarlótörés van olyan fontos, mint az őszi szántás. A növény lekerülése után lehetőség szerint azonnal el kell végezni a talajnedvesség megőrzése érdekében, s nem utolsósorban egy csomó kártevőtől is megszabadulhatunk vele. A párologtatás csökkentése érdekében a feltört tarlót egy menetben hengerezni kell, még hozzá gyűrűshengerrel, ami olyan felületet alakít ki, mely megakadályozza a talajfelszín cserepesedését és a deflációt is.
A szerző szerint számos munkafolyamatot nem a legoptimálisabb talajállapotnál és nem a legmegfelelőbb eszközzel végzünk – fotó: pixabay
A szakember úgy véli: sok helyen merev gyakorlattal minden évben kultivátoroznak, amit feleslegesnek tart, kivéve, ha a talaj nagyon összetömörödött, vagy épp ellenkezőleg, túlzottan hantos és üreges. Minden más esetben a talajszerkezetnek a legoptimálisabb a régi, bevált borona, illetve a tárcsásborona, szükség esetén gyűrűshengerrel.
A szárazgazdálkodásban fontos az is, hogy olyan növényeket termeljünk, amelyek bírják a csapadékhiányt. E téren nagyon rossz irányba halad a magyar mezőgazdaság, a növénytermesztés nagyon egysíkú lett, csak néhány fajra épül, régen sokkal változatosabb volt. Gyárfás József az őszi vetésű növények fontosságára figyelmeztet, kiemelve például a rozs és az árpa szárazságtűrését, a tavaszi vetésű kultúrák közül pedig a cirkot, a cukorrépát és a rövid tenyészidejű kukoricákat emeli ki. A fűfélék közül az árva, vagy mágocsi rozsnokot említi – ugye, ilyenről egy mai gazdálkodó már nem is igen tud... –, a takarmánynövények közül a takarmánytököt, a lucerna helyett pedig a szárazságot jobban tűrő baltacimot, illetve a somkórót, melynek hazai elterjesztésében Gyárfás Józsefnek nagy szerepe volt.
Az agrárszakember a szárazsággal szembeni védekezés fontos elemeként említi a szerves-, de még inkább a zöldtrágyázást, illetve a műtrágyák inkább többször, kis adagokban történő alkalmazását.
Könyve zárásaként pedig ezt írta:
"Ezt a földet nem annyira folyóink vizével, mint inkább verejtékünkkel öntözve tehetjük csak bővebben termővé. Hazánk java részén, ahol a szárazság állandó vendég, ahol az utolsó 100 esztendő közül 22-ben volt a szárazság következtében rossz termés, át kell tehát térnünk a helyes szárazgazdálkodásra."
Ismétlem, mindez 1922-ben íródott.
