A többnyire száraz, meleg időben kiszáradt és most porzik az alföldi talaj, a felső 20 centiméteres réteg kritikusan száraz, írja a HungaroMet Zrt. Ez megnehezíti a vetést, száraz, poros talajba nem érdemes vetni, s tovább ront a helyzeten, a tartósan magas talajhőmérséklet, ami meghaladja a napraforgó és a kukorica vetéséhez szükséges küszöbértéket. Mint azt megírtuk: van olyan pontja az Alföldnek, ahol az optimális 120-130 milliméter helyett csupán 34 milliméternyi csapadék hullott az év eleje óta – aki teheti, az már megkezdte az öntözést.
Dr. Bozán Csaba, a MATE Környezettudományi Intézetének intézetigazgató-helyettese, tudományos főmunkatársa érdeklődésünkre azt mondta: a téli feltöltő csapadék mennyisége meghatározó az egész év, a vegetációs időszakot jellemző vízhiány szempontjából. A 2022-t megelőző időszakban nagyon kevés téli csapadék hullott, 100-150 milliméternyi víz hiányzott a talajból. Ennek következtében elmaradtak a tavaszi belvizek (nyilván, annak is van egyfajta feltöltő hatása), amiből kifolyólag eleve jelentős vízhiánnyal küzdött a talaj, amit évközben sem pótolt semmi.
Dr. Bozán Csaba: "Ahol csapadékhiány tapasztalható, ott a talajnedvességet jobban tartó technológiát kell választani" – forrás: MATE
– Ez azért nagy baj, mert, ha jön a nyári aszály (és mindig jön), akkor a növények nemcsak szomjaznak, hanem éheznek is, hiszen a tápanyagot a talajban lévő víz révén, oldott állapotban képesek csak felvenni. Azaz, ha nincs víz, nincs tápanyagfelvétel se – magyarázta a szakember. – Ha a téli csapadék elegendő, akkor az aszály hatása később jelentkezik. Itt jön képbe az agrotechnika, a gazdáknak nagyon erősen kellene gondolkodni azon, hogyan tudják a nedvességet minél jobban a talajban tartani.
Mostanában divat kárhoztatni a forgatást és a szántást a vízveszteség miatt, én nem általánosítanék, van olyan talajtípus, ahol lehet szántani, mert bizonyítottan jó hatással van a termésmennyiségre, továbbá komoly növényvédelmi jelentőséggel is bír. Ahol viszont csapadékhiány tapasztalható, ott bizony más, a talajnedvességet jobban tartó technológiát kell választani. Amit fontosnak tartok, az a talajlazítás elvégzése – nyilvánvalóan ez is talajtípus függvénye –, akár még a szántás mellett is (de nélküle mindenképpen), mert általa növelhető a talaj vízbefogadó képessége. Nem szerencsés továbbá a talajfelszínt csupaszon hagyni, valamilyen talajtakarást (például mulcsozás) mindenképpen kell alkalmazni, én azt gondolom.
Dr. Bozán Csaba hozzátette: másfelől azokat a területeket, amelyek kötött talajúak, mélyfekvésűek, belvizesedésre hajlamosak és későn lehet rájuk menni géppel, nem feltétlen kellene a termelésben tartani, hagyni kellene érvényesülni a természetesen kialakult vízgyűjtő, víztározó funkciójukat.
Nem kellene erőlködni a nedves, géppel nehezen járható területek termelésbe vonásán – forrás: Pixabay
– Ma már arra kell törekednünk, hogy megőrizzük azt a vízmennyiséget, amit esetleg korábban károsnak ítéltünk – fogalmazott. – Nyilván, van az a mennyiség, amit már tényleg le kell vezetni, de ha lehet, őrizzünk meg minél többet abból a vízből, ami a területünkön keletkezik.
Általánosságban elmondható, hogy hazánk legnagyobb természetes víztározója a talaj. A felső, egyméteres talajoszlop körülbelül 35 köbkilométer vizet képes megtartani, ezt érdemes szem előtt tartani, bármelyik technológiát is választjuk.
Van tehát tennivaló a gazdák oldalán is, jó példa lehet számukra a a kisújszállási Agro-Kisúj Bt., ahol a területek 70 százaléka öntözött. Ebben nagy segítség számukra, hogy a területeik egy részén korábban gazdálkodó volt termelőszövetkezet vezetői is tudták, látták, hogy az égiekre nemigen számíthatnak csapadék tekintetében, ezért kiépítették az öntözéshez szükséges infrastruktúrát. Mindezt 30-40 évvel ezelőtt, jogosan merül fel tehát a kérdés: azóta miért nem került sor jelentős öntözésfejlesztésre annak ellenére, hogy ehhez ha nem is végtelen összegben, de rendelkezésre álltak pénzügyi források is?
Az Alföld már most porzik, a kiszáradt felső talajréteg pedig nem optimális a vetéshez – forrás: Pixabay
A gazdák egy része az Országos Vízügyi Főigazgatóságot kárhoztatja a kialakult helyzet miatt. Lássuk, mit tett az aszály mérséklése érdekében a szervezet!
Mint azt válaszukban kérdésünkre írták: a vízügyi ágazat már eddig is végzett vízpótlást, de be kellett látniuk, hogy a vízkészletek vonatkozásában részben az emberi beavatkozások, részben a klímaváltozás következtében tapasztalható negatív tendenciák nem kezelhetők pusztán a vízügyi ágazat rendelkezésére álló területeken. A víznek, legyen az belvíz vagy árhullámból történő vízkivezetés, helyet kell találni a tájban. Ez azonban olyan konfliktushelyzet, melyet valamilyen módon szükséges mihamarabb feloldani.
Sikeres mintaprojekt valósult meg e vonatkozásban a Beregben. Mint azt az OVF sajtóosztályától kapott válaszban olvashattuk: habár a vízügyi ágazat hosszú évek óta a lehető legtöbb vizet tartja vissza a csatornákban, tározókban, mellékágakban a téli vagy épp nagyobb tavaszi csapadék idején, februárban újabb mérföldkőhöz érkeztek azon törekvésükben, hogy minél több vizet juttassanak a tájba. A beregi öblözetben a WWF által elindított projekt keretében közös gondolkodás kezdődött a gazdálkodókkal, önkormányzatokkal, melynek a víz területen tartását segítő feltételrendszer kidolgozása volt a célja.
Folytatódik az öntözésfejlesztési program: száraz években nagy a beruházási hajlandóság – az a baj, hogy csak akkor... – forrás: Pixabay
2015-ben a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése nevű program eredményeképp megvalósult a beregi árapasztó tározó, majd rá 4 évre ennek a tájgazdálkodást segítő vízgazdálkodási fejlesztése. Sajnos a program nem tudta teljes körűen elérni a remélt eredményeket, mert bár az árvízi biztonság javult a rendszerbe beépített „biztonsági szelep" jóvoltából, a tájhasználatváltás nem történt meg. Ennek legfőbb oka, hogy a korábbi vízjárta területeken jelenleg folytatott intenzív mezőgazdasági művelés kiváltására nem sikerült meggyőző, hatékony alternatívát felajánlani a gazdálkodóknak. Az elmúlt évek rendkívüli aszályai, illetve a mezőgazdaságban bekövetkező bizonytalanságok azonban ismételten ráébresztették az érintetteket, hogy a jelenlegi vízgazdálkodási rendszer hosszú távon nem fenntartható és a víznek helyet kell találni a tájban.
Most azonban a közös munkának köszönhetően sikerült elérni a vízre alapozott tájhasználatváltást, hiszen a kiválasztott területen adottak volt az árhullámból történő vízpótlás műszaki feltételei.
"Elmondhatjuk, hogy megkezdődött egy, a jövőre nézve biztató közös együttműködés az agrárium, a természetvédelmi civil szervezetek és a vízügyi ágazat között! Ez a módszer természetesen máshol is használható lenne és a vízügyi ágazat is erre törekszik, ám jelenleg komoly területi korlátokba ütköztünk: a vízmegőrzésre igénybe vehető és a szabályozás előtt még vízjárta területek ma magántulajdonban vannak és döntően intenzív mezőgazdasági művelés alatt állnak. Ahhoz, hogy áttörést lehessen elérni vízkészleteink csökkenő tendenciájának megfordításában, szükséges ezen területek minél nagyobb arányú bevonása a vízvisszatartásba. Természetesen ez csak akkor érhető el, ha a gazdálkodókat érdekeltté tudjuk tenni ebben" – tették hozzá.
