A régi régi mécses

Dudás János, az én saját, külön bejáratú nagypapám, aki idén múlt 103 esztendős, sokat mesélt nekem arról, amint gyerekként a sötétbe burkolózó Pestszenterzsébet külterületének Patak utca nevű szegletében álló bérlakásukból az ő Dudás János nevezetű édesapja kiszalajtotta éjszaka. Ilyenkor általában úgy esett a petróleumlámpa, hogy odalett az üvegbúrája avagy elfogyott belőle a kanóc az ezerkilencszázhúszas évek csillagfényes éjszakáin, és bizony a hat éves kisfiúnak el kellett botorkálnia a lámpaboltig, felzörögni a kapun a boltost és bekiabálni neki, hogy:

"Idesapám küldött búráért, kanócért, adjik másikot!"

- a kötelező zamatos jászsági tájszólással.

A történet arról jutott eszembe, hogy a Telex rátalált Anton Herascsenko az ukrán belügyminisztérium jelenlegi hivatalos tanácsadója és volt miniszterhelyettese Tweetjére, amiben egy ukrajnai nő olyan hagyományos háztartási trükköt prezentál, amit a nagymamája mutatott meg neki nagyon-nagyon régen, de a mostani áramszünetek idején igencsak hasznosnak bizonyult. A dolog nem más, mint az olajmécses készítésének titka: egy kis dunsztosüvegbe vattát teszünk, arra étolaj kerül, a födőt kilyukasztjuk és kész is van a lámpa.

A tweet kapcsán utánajártunk, hogy milyen egyéb alternatív világítási módszereket tanult meg az emberiség eddigi hosszú történelme során.

Bogdán István 2006-os Régi Magyar Mesterségek című könyvében ír a világítómesterségről. Ebben sorra veszi a valaha használt összes világítási módszerünket, melyekből az első valószínűleg a lángoló gally volt, a második pedig az első hordozható lámpa, a fáklya. A görögöknél már a fáklyafény világított, Homérosz az Odüsszeiá-ban ír erről:

És a sötét est őket még mulatozva találta.

Három lángtartót állítva a férfiterembe

Hogy nagy fénye legyen, körül is rakták fahasábbal,

Mely mind száraz volt s frissen hasogatta a fejsze,

S közbe fenyőfáklyát szúrtak, felváltva tüzeltek

Tűrőlelkü Odüsszeusz szolgaleányi.

(Devecseri Gábor ford.)

Tüzek gyúlnak

A tüzek aztán a világítótornyokba is felköltöztek, például az ókori világ hét csodáinak egyikébe, az i. e. 280 körül épült, 168 méter magas, Alexandriai Világítótorony  fehér márványmagaslatának tetejére. A görögök még egy lépést téve feltalálták az olajmécsest is, sőt egy tokot készítve hozzá, megalkották a kézi lámpást. Érdekesség, hogy a spártaiaknak tilos volt éjszaka lámpással közlekedni.

A következő lépést a rómaiak tették meg, ők készítettek először faggyúgyertyát.

A legelterjedtebb világítóeszközük nekik is a mécses (a lucerna) maradt, ebből még az első csillárszerű mennyezeti lámpákat is elkészítették. Róma utcáin fáklyákkal vagy üveg tartóban elhelyezett mécsessel (az ún. laternával) jártak, állandó utcai világítás nem létezett. Az ünnepi játékok során mindazonáltal kivilágították Róma egyes területeit.

Róma bukása után az európai középkor sötétjében a barátoknak körmére már ismét csak gyertya égett. Kép: Unsplash

Róma bukása után az európai középkor sötétjében a barátoknak körmére már ismét csak gyertya égett. Kép: Unsplash

Sötét Gyertyás középkor

Róma bukása után az európai középkor sötétjében a barátoknak körmére már ismét csak gyertya égett. A mi saját nomád magyar őseink pedig a jószággal feküdtek és azzal is keltek, miközben a vezéri sátrakban a honfoglalás előtt is gyertya égett, csak éppen ez nálunk nyírfakéreg-fáklyát jelentett. A gyertyákat régen úgy készítették, hogy a lágy faggyút a bél köré formázták puszta kézzel. Ezt a gyertyamártás kialakulása követte, ekkor már a sodort fonalat, egy kisebb fadarabra kötötték és belemártották a megolvasztott faggyúba, majd később viaszba, amíg elegendő mértékben megvastagodott. A gyertyákat később keretre feszített vékony pergamennel vagy beolajozott papírral vették körbe, egyfajta búraként, ezt nevezték lámpásnak.


A gyertya nem számított olcsó mulatságnak, mivel a mészárosok drágán adták a faggyút. Ennek ára a XVI. századtól a XVIII. századig általában kétszerese volt a hús árának.

Róma bukása után az európai középkor sötétjében a barátoknak körmére már ismét csak gyertya égett.

Róma bukása után az európai középkor sötétjében a barátoknak körmére már ismét csak gyertya égett. Kép: Pexels

Hazai fények

Állandó utcai világítás Budán volt először, 1777. november 9-én, majd Pesten 1790. január 1-én háromszáz házfalra és faoszlopra applikált bádogkanócos repceolaj-laterna formájában, melyeket tizenkét éjjeliőr gondozott. A bádoglámpákra később a XVIII. század végén fényvisszaverő bádogtükröt szereltek, majd 1827-ben debütált az üvegkémény (a cilinder).

Simonin 1818-ban feltalálta a sztearingyertyát, melyet öntöttek, méghozzá  a híres Milly bécsi gyáros gépesített módszerével. Őt persze megelőzte Murdock, az 1803-ban kifundált gázvilágítással, melyet Széchenyi csempészett be Magyarországra, illetve ki Angliából, és a Nemzeti Színházat megnyitásakor, 1837-ben, ezzel világították meg. 1856 decemberében a Pesti Légszesz Társulat a mai Köztársaság téren épült gázgyára 9986 égőt látott el gázzal, melyekből 838 darab az utcákat világította be. Buda utcáira 1862-ben érkezett el a gázláng, és 1864-ben meggyújtott már a petróleumlámpa is megjelent. Az ívfény Davy kísérletei nyomán jelent meg, először Párizsban, elektromos utcai világítás formájában, 1855-ben.

Állítólag a hölgyek, akik jelen voltak, kinyitották napernyőjüket, hogy az új nap vakító sugarai ne égessék meg őket.

Az ívfény Davy kísérletei nyomán jelent meg, először Párizsban, elektromos utcai világítás formájában, 1855-ben.

Az ívfény Davy kísérletei nyomán jelent meg, először Párizsban, elektromos utcai világítás formájában, 1855-ben. Kép: Pexels

Elektromos szikra gyúl

Edison és Swann az 1881 évi párizsi világkiállításon mutatták be az izzólámpát, majd Jedlik Ányos 1861-ben el feltalált dinamójával, a Déri-Bláthy-Zipernowsky féle transzformátorral kiegészítve összeállt a modern közvilágítás technológiája. Az első hazai utcai villanyvilágítást a Ganz-gyár létesítette 1878-ban, a Ganz utcában, de csak 1909-től vált ez rendszeressé. Auer 1901-ben előállt az osmiumlámpával majd Just és Hanemann a wolfram izzólámpával Újpesten 1906-ban. Bródy Imre és Polonyi Mihály neve dicsérhető az 1936-ban os kriptonlámpáért, melyet az Egyesült Izzóban hoztak létre.

Később világszerte 40 000 különböző izzólámpát gyártottak a legkisebb a 0,4 wattos vesevilágító lámpától a legnagyobb 50 000 wattos fényszórókig.

Az izzólámpákat ma már rohamtempóban váltják le a LED-es világítótestek, melyeket 1994-ben talált fel kék fényben Akaszaki Iszamu, Amano Hirosi és Nakamura Súdzsi, akik alapjaiban alakították át a világítási technológiát, amiért húsz évvel később, 2014-ben Nobel-díjjal ismerték el a három japán tudós munkáját.

(Forrás: Bogdán István: Régi magyar mesterségek, Telex)