Egy téli napon...

A 20. század évtizedeiben egy ilyen jellegzetes falukép fogadta a múzeumba látogatókat az év első hónapjában. Főleg a gyerekek várták ezeket a téli időket, hiszen ők csúszkálhattak, szánkózhattak az utcákon. A felnőttek is igyekeztek melegen felöltözni. A nők meleg kendőkbe burkolóztak, a férfiak pedig báránybőr kucsmát vettek fel. Azonban voltak időszakok amikor teljesen kihaltak az utcák, hiszen csak azok keltek útra, akikre halaszthatatlan tennivalójuk akadt házon kívül.

Száradó hálóvarsák

A befagyott víz is sok lehetőséget ad az emberek számára. A halászok örvendenek ezeknek az időknek, hiszen bő halfogásra volt lehetőségük. A kör alakú kávákra feszített hálóvarsákat a mederbe levert cövekekhez erősítették, ezáltal a halak a terelőszárnyaikkal az egymáshoz kapcsolt hálóvarsákba terelődtek. A munka befejeztével a varsákat hagyták megszáradni a parton.

A halászaton kívül is adódott számos munkalehetőség a vízparton lakóknak, mint a nádvágás és a jégaratás. A nádvágást akkor lehetett a legkönnyebben végezni, ha a jég simára fagyott. Ekkor tolókaszával letolták a nádat a férfiak, a nők pedig kévékbe kötötték. A szánnal hazahúzott nádat lakóházak tetejének és vermek befedéséhez használták. A jégvágáshoz a férfiak a csizmájukra jégpatkót kötöttek és úgy törték a jeget. A jégtáblákat jégveremekben tárolták, melyet akkoriban hűtőszekrényként ismertek, és a hentesek mészárosok, kocsmárosok, orvosok abban tárolták hűteni valójukat.

Fakutyázók a Balaton jegén, Szepezd (Zala megye), Sebestyén Gyula felvétele, 1909.

Amikor már elég vastag volt a jég a Balatonon, akkor kezdődhetett a csúszkálás, korcsolyázás, fakutyázás a tavon. Akármilyen hideg is volt, erre sokat kellett várni, s még akkor sem volt veszélytelen, mert a jég soha nem egyenletes. Amikor azonban már biztonsággal rá lehetett menni, fakutyázó társaságok is megjelentek.

A „jármű” szántalpakra (vagy házi kialakítással két keskenyebb lécre) erősített támlás szék volt, és a rajta ülők szöges végű bottal hajtották magukat. A botok kopogása, és a fatalpak súrlódása a jégen olyan hangot adott, mint a kutyák nyüszítése. A 20. század elején olyan népszerűvé vált, hogy a Balatonon és a Velencei-tavon is rendeztek fakutya-versenyeket. Később, az 1960-as 70-es években pedig a korszerűsített változatú – vastalpra hegesztett kerti székeket használták erre a célra. De nemcsak szórakozáshoz használták a fakutyát, hanem a halászok is ezzel indultak jeges halászatra.

A nagyrédei bíró gyöngyösi bundában, magyarfajta szarvasmarha állatával, Jászárokszállás (Jász-Nagykun-Szolnok megye), Gönyey Sándor felvétele 1924.

A díszes ünneplősuba (vagy ahogy a Jászságban, Kunságban nevezték, a bunda) a hivatali méltóság kifejezője volt a régi világban. A községi elöljárónak illett rangjához megfelelő öltözetet hordania, ezért megválasztásakor esetenként újat vagy díszesebbet készíttetett. A bunda a hosszú fürtű magyar juh szőrös bőréből készült: az egyszerűbbek öt-hét, az ünneplők tizenkét vagy huszonnégy bőrből. Voltak egyszerűbb változatai is: juhászbunda, kocsira való és asszonybunda. Az ünneplőbundát általában meglett férfiak viselték.

A falusi ember szertartásokat tisztelő természete az öltözködésben nyilvánult meg. Szigorú szabályai voltak annak, hogy milyen rangú, helyzetű és korú embernek mit illett viselnie. Ez a szertartásosságra való törekvés nem csak az ünnepekkor, de hétköznap is megnyilvánult.

A gazdák szívesen büszkélkedtek legszebb állataikkal. A szarvasmarha a magyar gazdaságokban igavonásra, hús- és tejtermelésre egyaránt nélkülözhetetlen volt. A képen látható „magyar fajtát” a 19. század közepéig, végéig tartották hazánkban, főképpen húsáért, és igavonó erejéért. De ez a fajta a 15. sz. vége óta jelentős szerepet játszott Dél-Németország, Ausztria és Felső-Itália városainak húsellátásában is. Később azonban a jobban tejelő, hízékonyabb (nyugati eredetű), tarka, rövid szarvú fajta vált általánossá, a magyar fajtát már csak rideg tartásban vagy igavonóként tartották, ill. rezervátumban (Hortobágy, Bugac pusztáin).

Kalácskészítés, Szilvásszentmárton (Somogy megye), Gönyey Sándor felvétele 1931.

A kalács, pogácsa, rétes ünnepi, lakodalmi csemege volt, így ritkán került az asztalra. A nyújtogatott pogácsa 3-4 levél rétestésztából készült. A leveleket zsírral meglocsolták, összehajtogatták, ennek többszöri megismétlése után a tepsibe helyezték. Négy levelet így egymásra tettek, kockára vágták, a tetejét is megzsírozták, megsózták, tojásba mártott tollecsettel megkenték, így sütötték ki. Amikor a gazdaasszony tésztát gyúrt, a maradékból a kicsi gyerekeknek kis bubákat formázott. Később már a kislányok is nyújtogattak, próbálkoztak, hogy ügyesedjenek.

A szerzőről:

Dr. Fogarasi Klára etnográfus, fotótörténész 1984-1985-ig a Hatvany Lajos Múzeum múzeumigazgatója (Hatvan), 1989-2010-ig a Néprajzi Múzeum Fényképarchívumának gyűjteményvezető főmúzeológusa (Budapest).

Itthon és külföldön is rendezett kiállításokat: Régi falusi életképek … - Magyar Kulturális Intézet, Varsó, Lódz, Sandomierz, Radomsko 1998., Szófia 2000. ; Isten házai és szolgái (A Néprajzi Misszió fényképanyaga) Magyar Kulturális Intézet; Állami Néprajzi Múzeum, Varsó; Janów Lubelski, Városi Múzeum, Poznan 1999.; Collegium Hungaricum, Bécs; Magyar Intézet, Prága; Városi Képtár, Kassa - 2000. Városi Múzeum Szabadka 2010.

Színes néprajzi fotók – autokróm felvételek a Néprajzi Múzeum gyűjteményéből – Bp, Néprajzi Múzeum 2004.; Képgyártó dinasztia Székelyudvarhelyen – a Kováts napfényműterem száz éve. Bp, Néprajzi Múzeum, 2007. Székelykeresztúr, Molnár István Múzeum, 2007. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely 2008. Tarisznyás Márton Múzeum, Gyergyószentmiklós 2008.

Megjelent önálló kötetei: A régi világ falun - Néprajzi Múzeum – Helikon Kiadó, 1996. Isten házai és szolgái – Missziók a 19. Század végén. Kiállítási katalógus – Agroinform Kiadó, 2001. Színes néprajzi fotók – autokróm felvételek a Néprajzi Múzeum gyűjteményéből – Budapest, Néprajzi Múzeum, 2004. Képgyártó dinasztia Székelyudvarhelyen. A Kováts-napfényműterem 100 éve – kiállítási katalógus. Budapest, Néprajzi Múzeum, 2007.

Róla: (legutóbbi írások): „Olyan ez, mint az aranymosás…” múzeumcafé 59-60. Skanzen – 290-307.; Honnan – hová? Naplórészlet – Napút 2019. 1. 136-139.