Halfelismeréssel foglalkozó régebbi cikkeit veszi sorra a Körösvidéki Horgász Egyesületek Szövetsége (KHESZ), elsőként a vörösszárnyú keszeget, a bodorkát és a jászkeszeget helyezve fókuszba.

Ennek a három pirosas úszójú, alakilag hasonló jegyeket mutató halnak a megkülönböztetése gyakran okoz bizonytalanságot a kevésbé tapasztalt horgászok számára. Elkülönítésüket nehezíti, hogy egyes vízterületeken mindhárom faj otthonosan érzi magát, a spiccbotos szereléken közel azonos testméretben mindegyik előfordulhat. Biztos felismerésük már csak azért is fontos, mert a jászkeszeget, a napi kifogható súlymennyiségen túl, fajlagos tilalmi időszak és méretkorlátozás védi.

Bár a három faj ugyanazon vízterületen is előfordulhat, alapvetően mások az ökológiai igényeik.

A vörösszárnyú keszeg elsősorban állóvízi faj, a vízinövénnyel gazdagon benőtt holtágak, csatornák jellemző hala, ennek ellenére a folyókban is előfordulhat a lassabb áramlású szakaszok parti zónáiban, illetve nagyobb valószínűséggel a duzzasztók feletti szakaszokon.

A bodorkának viszonylag tág az ökospektruma, álló- és folyóvizekben egyaránt általánosan előfordul, de a mocsaras, lápi környezetet – ami a vörösszárnyú keszegnek még megfelel – már nem tolerálja. A Körös-Berettyó vízrendszer szinte mindegyik élővízi és holtági szakaszán megtalálható, de a bányatavakból sem hiányzik.

A jászkeszeg inkább folyóvízi környezetben érzi jól magát, a folyók dévérzónájának jellemző lakója, de megtalálható a márnazónában és a sügérzónában is. Ennek megfelelően a Körös-vidék mindegyik élővízében is stabil, önfenntartó állománnyal bír.


A három faj ökológiai igényeit tehát összefoglalóan a következő módon lehet jellemezni: a vörösszárnyú keszeg gyakori az állóvizekben és ritka a folyóvizekben, a bodorka mindkét környezetben általánosan előfordul, de ritka a mocsaras közegben, a jászkeszeg pedig az állóvizekben fordul elő ritkábban és a folyókban gyakori.

Mivel élőhelyi sajátosságaikban átfedések vannak, egyes vízterületeken mindhárom faj jelen lévő lehet. Kiváló példa erre az Élővíz-csatorna vízrendszere, amely áramló, de vízinövényekkel dús víztestként ötvözi élőhelyeik jellemzőit.

Leggyakrabban a vörösszárnyú keszeg és a bodorka kerül horgászkézbe egyazon vízből. Különösen előbbi fiatal példányai – amelyeknek még nem olyan kifejlettek a színei – téveszthetők össze a bodorkával, amely kifejlett korban is inkább narancsos, téglaszín úszókat visel. Az idősebb vörösszárnyúak úszói már kimondottan élénkvörös, mondhatni a korral erősödő színezetben virítanak.

A két faj fiatal példányait ugyan a némileg hasonló színezet összetéveszthetővé teszi, de már ekkor is szembeötlő különbségük, hogy a bodorkánál nagy általánosságban a hát- és a hasi úszó az oldalvonalra állított merőleges szerint egy vonalba esik, míg a vörösszárnyú keszegnél a hasi úszó az esetek nagy többségében előrébb található.

A jászkeszeg szintén hasonlóan vörös, de kicsit bordóbb, sötétebb színezetű úszókat visel, ami már fiatal korban is jellemzi, az ivarérett példányoknál igen határozottá válik, idős példányoknál azonban szürkés színűvé fakulhat. Testmérete általában a fenti két fajtól jól elkülöníti. Míg előbbiek kifejlett korukra 20-25 centiméteres testhosszúságot érnek el, addig a felnőtt jászkeszeg 40 centiméter hosszúsággal és a 3 kilogramm testtömeggel bír.

A fiatal jászt leginkább azon szembeötlő sajátossága leplezi le a méretben hasonló vörösszárnyú keszegtől és bodorkától, hogy a másik két faj példányaihoz képest a jászkeszegnek aprók a pikkelyei. Olyannyira, hogy amíg a vörösszárnyú keszegnél és a bodorkánál az oldalvonali pikkelyek viszonylag alacsony számában akár az összetévesztésükre alapot adó átfedés is lehet (előbbinél 38-42, utóbbinál 40-46), addig a jásznál ez kizárt, a pikkelyek száma szinte minden esetben 55 felett van (55-60).

A vörösszárnyú keszeg és a bodorka elkülönítése egyébként a magyar nyelvben is okozhat bonyodalmakat, amely régies elnevezéseiknek köszönhető. A vörösszárnyú keszeget a régi szakirodalmak még „pirosszemű kele"-ként említik, ami akár csalóka is lehet, hiszen ahogy a faj egy másik népneve, a „búzaszemű kele" is utal rá, ez a piros szem olykor egészen barnás színezetű is tud lenni.

Ezzel szemben a rég embere a bodorkát (is) előszeretettel illette „veresszárnyú koncér" névvel a pirosas-narancsos úszó miatt, ami további zavarokat okozott a két faj elnevezés szerinti elkülönítésében. Ebben tett rendet a már jó néhány évtizede használatos tudományos magyar elnevezés, amely a valóban vérvörös „szárnyakkal" rendelkező halunkat vörösszárnyú keszegnek, míg a narancsos úszókat viselő fajt bodorkának hívja.

(Az eredeti cikk Sallai Zoltán halkutató segítségével került összeállításra.)

Indexkép: Facebook-bejegyzés