Mindkettő összefoglalható egy mondatban: hogyan lehet biztosítani az európai mezőgazdaság versenyképességét anélkül, hogy egyben társadalmaink jövőjét is veszélyeztetnénk?

A témáról Navracsics Tibor, az Európa Stratégia Kutatóintézet tudományos főmunkatársa értekezik a Ludovika.hu-n.

Navracsics szerint a gazdák tüntetéssorozata a fenti kettős kihívás elleni felkiáltójelként értelmezhető. Nem csupán arra emlékeztet, hogy mostanra a közös mezőgazdasági politika mindkét alapvető elve veszélybe került, hanem arra is, hogy ha az európai döntéshozók nem veszik figyelembe épp a gazdák érdekeit, akkor kérdésessé válhat a szakpolitika egész jövője. Márpedig közös mezőgazdasági politika nélkül nehezen képzelhető el az Európai Unió.

Navracsics

Navracsics Tibor szerint a régi feszültségek mára ismét felerősödtek – forrás: Wikipedia

Navracsics Tibor úgy véli: a közös mezőgazdasági politikának már a születése is nehéz körülmények között történt. Kezdeti célként a felek az észszerű fejlesztések felhasználásával a mezőgazdasági termelékenység, azaz a versenyképesség növelését; illetve a mezőgazdasági népesség megfelelő életszínvonalának biztosítását, a piacok stabilizálását, a fogyasztók számára elfogadható árak és a hozzáférhetőség, azaz a jólét biztosítását határozták meg. Az általános elveken túlmenően az alapokat lefektető Római Szerződés a tagállamokra bízza a szakpolitika részletes szabályainak fokozatos kialakítását.


A dokumentum utasításának megfelelően már 1958 júliusában találkoztak a tagállamok agrárminiszterei, hogy közös nevezőre jussanak a szakpolitika alapjait illetően. Miután megállapodtak, sor került a részletek kidolgozására. Úgy tűnt azonban, hogy minél közelebb kerültek a tárgyaló felek a konkrét tényekhez, annál nehezebbé vált a konszenzus fenntartása. Emiatt már ekkor két táborra szakadtak a tagállamok. A Német Szövetségi Köztársaság vezetésével a Benelux tagállamok alapvetően a mezőgazdasági szektor versenyképességére koncentráltak, míg Franciaország és Olaszország legalább ennyire fontosnak tartotta a jóléti vonatkozások figyelembe vételét is. Végül drámai körülmények között, egy eredetileg egynapos tervezett, de egy hónaposra nyúlt maratoni tanácsülés után, 1962. január 14-én sikerült megállapodniuk a részletszabályokban, tartva így az eredeti menetrendet, ami 1965. január elsejét jelölte meg a hatályba lépés idejének.

Mezőgazdaság

A szembenállás a kezdetek óta tart a tagállamok között – forrás: Pixabay

A vita azonban a versenyképességi és a jóléti szempontok közötti hangsúlyokról azóta is tart. Sőt, most éleződött ki újra végletesen. Az Európai Unió által önként vállalt klímapolitikai céljai már évek óta terhelik a közgondolkodást. Ugyanis azok az elsősorban zöld európai politikusok, akik a hagyományos mezőgazdasági termelésben, illetve az állattartásban klímapolitikai kockázatot látnak, gyökeresen át akarják alakítani az európai vidéket.

Hogy elérjék céljukat, az elmúlt évtizedben nagy nyomást fejtettek ki az Európai Bizottságra, és a közös mezőgazdasági politikán dolgozó szakemberekre. Társul szegődtek hozzájuk azok az északi tagállamok, amelyek nettó befizetőként minél kevesebb összeget szeretnének áldozni a mezőgazdasági és vidékfejlesztési politika jóléti dimenziójára.


Az esetleges változások ugyanakkor olyan társadalmi belső mozgásokat indíthatnak el a tagállamokban, melyek politikai következményeit nehéz felmérni. A munkanélkülivé váló gazdák gyökértelenségének, a vidéki társadalom lerombolásának, azaz a jóléti szempont elhanyagolásának társadalompolitikai hatásai destabilizálhatják a tagállamokat, növelhetik a szélsőséges politikai pártok támogatottságát és végsősoron veszélyeztethetik az Európai Unió jövőjét.

Ennek a belső veszélynek a hatását fokozza egy aktuális külpolitikai fenyegetés is, ami az olcsó ukrán gabona megjelenésével válik súlyossá. Az Ukrajna iránti politikai együttérzés jeleként befogadott olcsó, nagy mennyiségű gabona gyakorlatilag letarolja az Európai Unió mezőgazdaságát, de veszélyezteti a másik fontos cél, a versenyképesség megőrzését is. Ugyanakkor előrevetíti, vagyis inkább mutatja az éppen megkötés előtt álló szabadkereskedelmi megállapodások – gondoljunk csak a latin-amerikai országokra vonatkozó Mercosur-egyezményre – lehetséges pusztító hatását.