A földművelés és az állattenyésztés mellett a mocsaras területeken - az Ecsedi lápon, a Bodrogközben, a Nagy- és Kis-Sárréten – egy komplex növénygyűjtő, halászó, vadászó közösség volt ismeretes a 19. század végéig: ők voltak a pákászok.

pákászok

Pákász, illusztráció Herman Ottó: A magyar halászat című könyvéből – fotó: Wikipedia Commons

A pákászat nem mesterség, hanem életforma volt

A magyar néprajz számára a pákászokat Havas Sándor "fedezte fel", aki a sárréti vadászatáról közölt leírást a Vadász és Versenylap 1858. évi kötetében, amiben hosszan írt az őt kalauzoló pákászokról is.

„Pákászoknak a tősgyökeres sárréti magyar nép azon embereket nevezi kik folytonosan a rétben és a rétből élnek. A pákász se nem szánt, se nem vet, se napszámba nem jár, hanem a kész után nyúl, vagyis pákászkodik" (Havas S. 1858).

A pákászokat a félig letelepedett, gyűjtögető ősemberekhez hasonlították, akik a vadonban éltek, ismerték annak minden szegletét,  élőlényét. Teljes mértékben alkalmazkodtak az őket körülvevő környezethez, minden eszközüket, szerszámukat maguk készítették, abból, amit a természet megadott nekik.

Herman Ottó, így írt a pákászokról:

"A pákász szókincse elveszett örökre; életmódjának, fogásainak halavány képét csak az Ecsedi láp némely embere őrizte meg; de ez már nem a régi pákász, mert községhez tartozik, holott a régi, valódi pákász legfeljebb szított valamely községhez; egész életét, télen-nyáron a rétségben töltötte; sokról még az sem bizonyos, hogy keresztelték, éltepárjával megeskették, s harangszóval, papi áldással eltemették volna. Még az a két legfőbb életszükség: a dohány és a puskapor sem igen hozta lakott helyre; – "szerezte" a lápokon, mint ruházatát, kését, bográcsát, s szerszámjának kevés vasát – mindenét, még a "rozsdását", azt az egycsövű, megszögezett, megmadzagolt, s mégis biztos puskáját is. Adót nem fizetett; neve nem volt beírva község, megye, uraság lajstromába; nem volt jobbágya senkinek; pap nem szedte tőle a párbért, szóval a rétség szabad embere – még a nemes embernél is szabadabb volt."

"Számuk jelentős lehetett, mert 1799-ben a Füzesgyarmat és Szerep között lefolyt határperben a kihallgatott 32 tanú közül 13 pákásznak mondta magát"(Szilágyi M. 1968).


A pákászok életmódja

A pákászok kúp alakú nádkunyhóban vagy nyerges tetejű földkunyhóban laktak. Szigonnyal, vejszével, varsával, hurokkal halásztak és hurkokkal fogtak vízimadarakat, csapdával, veremmel pedig farkast. A madarakra még íjjal és hajítófával is vadásztak. Ehető mocsári növényeket, a gyékény buzogányát (pákát, amit taplóként tűzgyújtáshoz, vagy párna- és dunnatölteléknek használtak), a vadmadarak tojását, színes tollát, piócát, és teknősbékát gyűjtöttek.

A pákász elnevezés is innen, a  gyűjtögető tevékenységből ered. Az egész család kivette a részét a munkából: a pákász felesége az összegyűjtött gyógynövényeket faluról falura, vásárról vásárra járva eladta. A lápon szedett gyógyhatású növényeket gyökerestül megszárították, majd porrá törték, és bőrzacskókban tárolták. Szükség esetén faggyúval, hájjal kenőccsé keverték.

Voltak, akik hattyúk, darvak, és kócsagok szelídítésével foglalkoztak, majd a szelíd madarakat búzára cserélték el. A pákászok a kunyhójuk körül 50–100 méhcsaládot is tartottak, de az sem okozott gondot a számukra, hogy elrabolják az odvas fákból a vadméhek mézét is. A fogott hal egy részét a vizek, a mocsarak tulajdonosainak, a földesúrnak, vagy a községnek beszolgáltatták.

vejsze

Vejsze: nádból vagy vesszőből fonott, a fenékre rögzített állandó jellegű fal és hozzá csatlakozó fogókészülék – fotó: MEK.NIIF.HU

A pákászok családi és társadalmi életéről nagyon keveset tudunk

A 19. század végén sok olyan pákász élt, aki még azt sem tudta, hány éves. Sokan éltek közülük vadházasságban. A gyermekeik közül az egyik folytatta az apja munkáját, a másik beállt a pásztorok közé.

Feltételezik, hogy a pákász életmód kialakulásának oka a földrajzi viszonyokban keresendő. A magyar parasztok szegényebb, föld nélküli rétege húzódott arra a mocsaras, árvízjárta területre, ahol távol a falvaktól nyugodtan élhettek, nem háborgatta őket senki.

Sokszor a szegénység, sokszor a törvény elöli menekülés vitte rá ezeket az embereket arra, hogy beköltözzenek a rét belsejébe - a lápra, és táplálékszerzésüknek helyéül a szabad természetet válasszák

- írta Ecsedi István 1933-ban.

Nyáron vándoroltak

A pákászok a nyári időszakban a családjukkal együtt egyik helyről a másikra vándoroltak - a téli  állandó szállásuktól, akár 30–40 km-re is elbarangoltak, a hideg beálltáig jellemzően öt-hat hétig laktak ugyanazon a helyen.

Ez idő alatt ahová letelepedtek kiélték a helyet, majd továbbvándoroltak. Ideiglenes kunyhójukat igyekeztek száraz helyen felállítani, de ha nem találtak ilyet, akkor az ingó lápon is ellaktak. Olyan pákász is akadt, aki  nyáron valamelyik odvas fában húzódott meg, vagy a pásztorok magára hagyott téli kunyhóit foglalta el.

A pákászok eszközei

A pákászok az eszközhasználat terén is eltértek a korabeli megmegszokott eszközöktől.  Az ingó lápon két-, vagy háromágú bottal jártak (ennek a neve az Ecsedi lápon nadályozó volt ).  A talpukra gyékényből font kerek talpallót kötöttek annak érdekében, hogy  bele ne süppedjenek az ingoványos talajba, a vizen pedig nádtutajjal, bödönhajóval közlekedtek.

Evőkanalként egy nyéllel ellátott kagylót használtak, a villát pedig a kanalas gém (Platalea leucorodia) csőréből vagy nádból készítették el.  Edényeik javarészt az egyedüli termesztett növényükből, a kabaktökből (Lagenaria vulgaris) készültek. Jellegzetes szerszámuk volt a nádvágó kaszur és a lápmetsző, az utóbbival olyan helyen ásták fel a lápos talajt, ahol ivóvízhez akartak hozzájutni, vagy ahová a varsájukat akarták leállítani. Az ivóvizet a mocsárból nádszálon szívták fel (lápi kút) : egy nádszálat dugtak át a tőzegrétegen addig, míg tiszta vizhez nem értek. Tüzet két fa összedörzsölésével gyújtottak.

Ma már nem találkozunk pákászokkal. A mocsarak múlt századi lecsapolásával, a modern halászat és vízgazdálkodás elterjedésével az egyik legősibb foglalkozás eltűnt és elfelejtődött.