A növényzet nem egyszerűen „fogyasztja” a vizet. Az erdők, fasorok és mély gyökerű növények vizet emelnek fel a talajból, majd visszajuttatják a légkörbe, ahol az csapadékként tér vissza. Ez a folyamat – a párolgás és az eső újrahasznosítása – alapvető szerepet játszik abban, hogy egy térség mennyire marad nedves vagy válik szárazságra hajlamossá.

Amíg ez a kör működik, a táj ellenálló:

  • a talajvíz átvészeli az aszályos időszakokat,
  • a növényzet életben marad,
  • a csapadék újra és újra visszatér.

Ha azonban a rendszer meggyengül, nem fokozatos romlás következik, hanem gyors átbillenés.

Amikor a talajvíz eltűnik a gyökerek közül

A talajvíz a táj egyik legfontosabb, de legkevésbé látható eleme. Mélyebb gyökérzetű növények és fák száraz időszakban is képesek ebből a készletből élni, így fenntartják a párolgást és a mikroklímát.

Ha viszont:

  • túlzott vízkivétel történik,
  • tartós aszály jelentkezik,
  • vagy eltűnik a vízhez kötődő növényzet,

akkor a talajvízszint a gyökérzóna alá süllyed. Ezzel megszűnik a rendszer pufferképessége, a növények leállítják a párologtatást, csökken a helyi csapadékképződés, és a táj gyorsan kiszárad.

Ez már nem egyszerű vízhiány, hanem rendszerszintű összeomlás.

Erdők nélkül nincs esőbiztonság

A nemzetközi kutatások szerint egyes térségekben a csapadék akár 30–50 százaléka is a helyi növényzet párologtatásából származik. Az erdőirtás ezért nemcsak a talajvédelmet és a biodiverzitást érinti, hanem közvetlenül csökkenti a csapadék utánpótlását is.

Ha egy kritikus küszöböt átlépünk:

  • kevesebb növény → kevesebb párolgás
  • kevesebb párolgás → kevesebb eső
  • kevesebb eső → még kevesebb növény

Ez az úgynevezett pozitív visszacsatolás, amely hirtelen tájpusztuláshoz vezethet. Ilyenkor már nem segít a hagyományos vízpótlás: a rendszer „emlékszik” a száraz állapotra.

Mit jelent ez a magyar agrárium számára?

Magyarországon az aszály elleni védekezés ma már nem oldható meg pusztán:

  • öntözéssel,
  • kutakkal,
  • csatornákkal.

Ha ezek nem a táj vízmegtartó képességével összhangban működnek, akkor hosszú távon tovább rontják a helyzetet. A talajvíz túlhasználata rövid távú megoldás, amely hosszú távon csökkenti a csapadék visszatérésének esélyét.

A valódi kérdés nem az, hogy mennyi vizet veszünk ki, hanem az, hogy:

  • mennyit tartunk meg,
  • mennyit forgatunk vissza a rendszerbe,
  • és mennyire segítjük a növényzet–víz–légkör természetes körforgását.

A vízgazdálkodás nem technikai, hanem rendszerszintű kérdés

A modern agrár-vízgazdálkodás kulcsa nem a több beavatkozás, hanem az okosabb együttműködés a természeti folyamatokkal:

  • vízvisszatartás a tájban,
  • talajvízszint stabilizálása,
  • fásítás, mezővédő erdősávok,
  • mélyre nyúló gyökerű növények szerepének újragondolása.

A klímaváltozás korszakában a víz nem pusztán erőforrás, hanem klímaszabályozó tényező. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, nemcsak termést, hanem egész tájrendszereket veszíthetünk el.

Forrás: Climatewaterproject

Indexkép: Pexels