Ártéri japánkeserűfű
A kerti gyomlálás gyakorlatában fontos szempont, hogy minden gyomnövénynek megvannak a maga sajátosságai, és míg néhányukat elég csak kicsippenteni a földből, másokat szinte lehetetlen megsemmisíteni, folyamatosan kihajtanak, vagy magról vagy gyökérzetről - figyelmeztet a BBC cikke nyomán a divany.hu.
Az ártéri japánkeserűfű olyan tökéletességgel elsajátította a túlélési technikákat, hogy még a tudósok segítségével sem tudják kiirtani.
A mindent túlélő invazív faj a túlságosan óvatlan és fiatal tudomány és az ártatlanság kora utolsó előtti évtizedében, konkrétan 1884-ben érkezett meg Európába, John Wood botanikus Távol-Keleti gyűjtőmunkájának köszönhetően. A jó Wood azt gondolhatta, hogy mutatós lenne az európai kertekben, ez a piros hajtásokat hozó, gyönyörű, szív alakra emlékeztető lombozattal megáldott karcsú szárú, újfajta növény. Fontos előnyének látta azt, hogy a növény nem csupán szívós és az utazást is szépen elviselő fajta, de ha egyszer elültetik, gyönyörűen kinő, és néhány éven belül szépen fel is bokrosodik. A terjeszkedés mértékébe, következményeibe akkoriban senki nem gondolt bele komolyabban - és ha megtette volna, sem lett volna az több, mint gondolatkísérlet - a gyarmatokról dőltek Európába a sosem látott növény és állatfajok ezrei.
.jpg)
A kerti gyomlálás gyakorlatában fontos szempont, hogy minden gyomnövénynek megvannak a maga sajátosságai. Kép: Wikimedia
_fill_540x300_0.jpg)
Mi is ez a növény pontosan?
Az ártéri japánkeserűfű egy a keserűfűfélék családjába tartozó özönfaj. A 2 méter körüli nagyságot is elérő növény lágyszárú évelő, mely 1-2 méter hosszú gyökeret és oldalirányban rügyeket tartalmazó rizómákat növeszt, majd az ezekből fakadó hajtásrendszerek összefüggő sarjtelepeket alkotnak. A száruk felálló, vastag, alul üreges, legalul levél nélküli. A leveleik nagyok, bőrszerűen kemény szövetűek, széles vagy megnyúlt tojásdadok, többé-kevésbé kihegyezettek, ép szélűek. A száron levő levelek általában szórt állásúak és nagyobbak, mint az oldalágakon levők, amik kétsorosan állnak. Apró, 4 milliméter széles, tejfehér leplű virágaik 40–100 centiméter hosszú bugavirágzatot alkotnak, de oldalágaikon mellékvirágzatokat is viselnek. Funkcionálisan kétlakiak, csak a termős virágokat viselő példányokon képződnek a három szárnyat viselő makkocskatermések és végezetül a fajnak nektáriumai is vannak.
Bajban a brit tudósok
Wood nem mondta, meglehet maga sem tudta, hogy az ártéri japánkeserűfűből ha csak egyetlen tő a talajba kerül, azt onnan idővel egyre nehezebb lesz kiirtani. A növény ma is kemény próbatétel elé állítja a brit tudósokat és a képzett botanikusokat is, mivel mára már teljesen beborítja a vasútvonalakat, mocsarasodást okoz a csatornákban, indái behatoltak a nemzeti parkokba is, és elnyomják a környező növényzetet.
Ha nem harcolnának folyamatosan ellene, ma Nagy-Britannia számos területének képét már egyszerűen csak erről a növényről ismernénk, mindent benépesítene a japánkeserűfű.
A növény ma is kemény próbatétel elé állítja a brit tudósokat és a képzett botanikusokat is. Kép: Wikimedia
Hasznos vagy kártékony?
Vastag, bambuszhoz hasonló szárai kedvező körülmények között, naponta akár tíz centimétert is képesek növekedni, három méteres csúcsmagassággal létrehozva egy sűrű bozótot. Az invazív faj - mint sajnos nagyjából bármelyik invazív állat vagy növényfaj, ha elszaporodik - óriási károkat okoz, elveszi az élőhelyet és a táplálékot is az őshonos más növények elől. Még az angliai vadon állatai sem kezdtek bele a szokatlan japán növény fogyasztásába, bár egyes fajok azért legelésznek belőle.
Az emberek, köztük a brit botanikusok kezdetben nagyon lelkesen ültették ahová csak megtehették, felhasználták a homokdűnék stabilizálására, a gazdák a szarvasmarhák etetésére, védte a talajt a szél ellen, sőt még gyufa is készült belőle.
Ázsiában a hagyományos gyógyászatban használják vírusellenes és gyulladáscsökkentő tulajdonságai miatt, a zsengébb, fiatal hajtásokat pedig zöldségként fogyasztják, ugyanakkor Európában invazív fajtának számít, épp úgy, mint Magyarország területén az akác.
.jpg)
Az invazív faj - mint sajnos általában az invazív fajok szokták bárhol másutt is - óriási károkat okoz. Kép: Wikimedia
Mentesítési kísérletek
A növényt csak úgy lehet elpusztítani, ha a talajt legalább három méter mélységig teljesen eltávolítják a növény alól, és erőteljesen sterilizálják élettani szempontból. Ha ebbe a folyamatba hiba kerül, a japánkeserűfű hamarosan újra előbukkan a talajból és lehet újra belekezdeni a műveletbe
Arra is volt már példa, hogy a mentesítési munkálatokat követően húsz év múlva jelent meg újra a növény, mivel képes egy mikroszkópikusnak is mondható, 0,3 grammos gyökér darabkából újra életre kelni, dacára az ellene bevetett erős gyomirtóknak, melyekkel kezelték a földet.
A világ ráadásul a gyengébb talajfertőtlenítők és gyomirtók felé halad, nem pedig az erősebbek felé, így nem is csoda, ha az Egyesült Királyságban egyetlen növény foszlány is képes akár 5-15 százalékkal visszavetni egy adott kerttel rendelkező ingatlan értékét.
Olyannyira nagy gondot jelent ez, hogy sok bank nem is hajlandó meghitelezni a növénnyel fertőzött kerttel rendelkező ingatlanokat!
A növényt csak úgy lehet elpusztítani, ha a talajt legalább három méter mélységig teljesen eltávolítják a növény alól, és erőteljesen sterilizálják élettani szempontból. Kép: Wikimedia
A növényt gyakorlatilag lehetetlen kiirtani, sőt, maga a föld, amelyen nő, értéktelenné válik. Az ártéri japánkeserűfűnek sok más fajhoz hasonlóan nem nem is lett volna szabad bekerülnie Európába. Az 1492 és 2019 közötti időszak botanikai elemzése azt mutatta meg, hogy a kertészek a nem őshonos fajok 94 százalékát szándékosan hurcolták és ültették be a saját kertjeikbe, főképp egzotikus tulajdonságaik miatt. Különösen nagy előnyben részesítették az olyan fajokat, melyek könnyen termeszthetők más éghajlatokon, és nem túl igényesek.
A cikkünkben tárgyalt növény az egyik első olyan élőlény, ami egy vulkánkitörés után megtelepszik az alig kihűlt alapkőzetben, és gyakran túléli a következő kitörést is, még olyankor is, ha már majdnem az egész föld feletti rész elégett.
Ennek azért meg kellett volna szólaltatnia néhány vészcsengőt a néhai John Wood botanikus elméjében.
Az ivartalan szaporodásnak köszönhetően a jelenleg Európában élő egyedek valójában egyetlen ősi egylaki, női ivarú növény klónjainak tekinthetőek. Néha ugyanakkor kereszteződnek közeli rokon fajokkal, és még önmagánál is veszélyesebb és invazívabb fajokat hoz létre (F. x bohemica).
A cikkünkben tárgyalt növény az egyik első olyan élőlény, ami egy vulkánkitörés után megtelepszik az alig kihűlt alapkőzetben, és gyakran túléli a következő kitörést is, még olyankor is, ha már majdnem az egész föld feletti rész elégett. Kép: Wikimedia
De mi a helyzet Magyarországon?
A faj sajnos már hozzánk is eljutott, ez a magyar flóra legmagasabb, többször virágzó (polikarpikus), évelő, lágyszárú növénye. Az itteni hidegebb telek - melyek mindeközben lehet, hogy már csak a múlt szép emlékei - sem tesznek benne kárt, lévén Geofiton életformájuknak köszönhetően az egyedek kiterjedt, fásodó gyöktörzsrendszerükkel telelnek át. Az áttelelt rügyekből fejlődnek ki tavasszal az új hajtások, amik április elejére gyors növekedést eredményeznek. A fásodó tövű szárak az alsó részükön idővel parásodnak, és később kifejlődnek az oldalhajtások is, miközben a főszár alsó levelei lehullnak.
Júniusban kezdődik a rovarporzású virágzat fejlődése, maguk a termések pedig szeptember-októberben érnek be, majd novemberre hullnak le. A növénynek széllel terjedő, szárnyas makkocskatermése van. Hatékony a generatív szaporodási képességük is, bár Európában szinte teljesen vegetatív módon terjednek, a szaporítóképleteket főképp az ember és a víz terjeszti. A lombhullás a fagyokig lezajlik, aminek hatására a szár is elhal. A növények aztán - amint már említettük - könnyen regenerálódnak rizómadarabokból, de olykor szárdarabokból is.
Júniusban kezdődik a rovarporzású virágzat fejlődése, maguk a termések pedig szeptember-októberben érnek be, majd novemberre hullnak le. Kép: Wikimedia
Van valami haszna is?
Elsősorban a települések elhanyagoltabb, leromló állapotú részein, vagy természetközeli élőhelytípusokban találkozhatunk vele. A faj tág pH-tűrésű, de alapvetően a meszes talajokat részesíti előnyben. Jól tűri a nehézfém- és sószennyezést is, elviseli a nagy kén-dioxid-szennyezést.
Elágazó gyöktörzsrendszerével rögzíti a mozgó törmeléket és elősegíti a talajképződést, gyakori látvány az utak mentén és a művelt területek mellett.
Az ember által létrehozott, gyakran kedvezőtlen adottságú élőhelyeken majdnem biztos, hogy találkozunk majd vele, vasúti töltések, meddőhányók, elhanyagolt kertek, sövények, útszélek adnak otthont a számára. Megtalálható még az olyan természetközeli, nedvesebb területeken is, mint az erdőszegélyek, az út menti árkok, a patakok partjai. A vonatkozó szakirodalom a félszáraz és üde erdei gyomvegetációba sorolja a fajt, állandó kísérőfajok a nagy csalán (Urtica dioica), a podagrafű (Aegopodium podagraria) és a ragadós galaj (Galium aparine).
Az emlősök közül a juhok, a szarvasmarhák, a kecskék, a lovak és szamarak általi legelése csökkenti a hajtássűrűséget, de érdemes figyelni rá, hogy egyes emlősökre a gyöktörzsek mérgező hatásúak.
A madarak közül a közönséges házi veréb (Passer domesticus) szívesen fogyasztja a növény magját, de a rovarok között is találunk néhány, a faj fejlődését gátló egyedet. Megfelelő parazita gombákat egyelőre még nem találtak, de néhány kórokozó szaprofita gombát már azonosítottak a kutatók, ami alkalmas lehet a védekezésre.
Az emlősök közül a juhok, a szarvasmarhák, a kecskék, a lovak és szamarak általi legelése csökkenti a hajtássűrűséget, de érdemes figyelni rá, hogy egyes emlősökre a gyöktörzsek mérgező hatásúak. Kép: Wikimedia
Az impozáns megjelenésüknek köszönhetően ültetett dísznövény leveleit régebben azok nagy fehérjetartalma miatt takarmányozási célra is felhasználták, sőt néhol gyógyászati célokra, emberi táplálékként is felhasználták. A növény, amint már utaltunk erre, alkalmas lehet a nehézfémekkel szennyezett talajok tisztítására is. A vízfolyások mentén elterjedt állományok ugyanakkor károsítják az árvízvédelmi berendezéseket, nehezítik a mederfenntartási munkálatokat. A településeken szétfeszíthetik a járdákat és az ültetett növényeket elnyomhatják.
Az ártéri japánkeserűfű sikerességét leginkább vegetatív szaporodóképességének köszönheti, mivel a kézi kihúzás nehézkes, csak a kiásás marad, de a szár levágása azonnal a rizómák növekedését okozza.
Főleg tavasszal, a kihajtási időszakban érdemes birkákkal, kecskékkel, szarvasmarhákkal legeltetni, bár a fajjal igazán sokat küzdő britek szakirodalmi forrásai kéthetes gyakorisággal a kaszálást is javasolják.
(Forrás: Dívány, Wikipédia)
