Ha egy történész 2050-ben megírja a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásunk történetét, a 2000-es és a 2010-es éveket minden bizonnyal az apró lépések korszakaként fogja jellemezni, amikor a lassú haladást az éghajlatvédelem érdekében végzett diplomáciai erőfeszítések egy-egy viszonylagos sikere szakította meg átmenetileg.
Mi történt Madridban 2019 decemberének első felében? Ennek megértéséhez érdemes röviden áttekinteni a jelenlegi klímaváltozás – mint az egész emberiséget érintő folyamat – nemzetközi kezelésének történetét. A klímakutatás több mint négy évtizedre visszanyúló eredményeire alapozva az ENSZ tagállamai 1992. május 9-én fogadták el az Éghajlatváltozási Keretegyezményt (UNFCCC). Az egyezmény fő célkitűzése: még olyan szinten stabilizálni az üvegházhatású gázok koncentrációját a légkörben, amely megelőzi az éghajlati rendszerre gyakorolt veszélyes emberi (antropogén) hatást.
A kialakult helyzetért viselt nagyobb történelmi felelősségük miatt a fejlett országok vállalásai között az szerepelt, hogy országaikból a szén-dioxid és a többi üvegházgáz emberi eredetű kibocsátása a 2000-es évek végére ne legyen magasabb, mint 1990-ben volt (térségünk „átmeneti gazdasági helyzetben”, illetve mély recesszióban lévő országai ennél valamivel korábbi viszonyítási szintet is megadhattak).
Az elmúlt közel három évtizedben kötött különféle éghajlatváltozás-mérséklő, klímavédelmi nemzetközi megállapodások mind ennek a keretegyezménynek a hatálya alá esnek. Az 1997-es Kiotói Jegyzőkönyv tételesen felsorolva elsőként konkretizálta, hogy mely üvegházgázokat kell számításba venni a kibocsátáscsökkentés során. A vállalások között az szerepelt, hogy a fejlett országok 2012-re átlagosan 5%-kal csökkentik antropogén emissziójukat.
Probléma, hogy az Egyesült Államok – Kína mellett a legjelentősebb kibocsátó – nem ratifikálta a jegyzőkönyvet, majd később Kanada is „kilépett” a megállapodásból. A 2012. évi dohai ENSZ-klímakonferencián fogadták el a jegyzőkönyv módosítását, amelynek lényege, hogy a fejlett országok 2020-ra államonként megadott százalékkal csökkentik a kibocsátást (az EU-tagállamok közösen 20%-ot vállaltak). A módosítás nem lépett hatályba, és több, jelentős üvegházgáz-kibocsátó ország ki is maradt belőle, így az Egyesült Államok, Japán, Kanada, Oroszország, Ukrajna.
A keretegyezmény végrehajtásának történetében 2015 decemberében sikerült elérni újabb fordulatot a Párizsi Megállapodás elfogadásával. Fontos szempont, hogy a megállapodásnak majdnem minden ENSZ-tagállam a részese, köztük olyan jelentős kibocsátók, mint Ausztrália, Brazília, az EU tagállamai, India, Kína, de tíz állam nem ratifikálta, például Törökország sem. Oroszország hosszú hezitálás után nemrég csatlakozott e megállapodáshoz, az Egyesült Államok pedig 2019 novemberében benyújtotta kilépési szándéknyilatkozatát, ez azonban csak 2020 novemberében teljesülhet.
A fő cél a 21. század második felében azt elérni, hogy ismét egyensúly álljon be az emberi eredetű kibocsátások és az olyan beavatkozások között, amelyek hozzájárulnak az üvegházgázok légkörből való kikerüléséhez – fotó: Shutterstock
Karbonsemlegesség
A Párizsi Megállapodás lényege a következő: a részes felek arra törekednek, hogy az üvegházgáz-kibocsátás tetőzése globálisan minél hamarabb bekövetkezzen.
A fő cél a 21. század második felében azt elérni, hogy ismét egyensúly álljon be az emberi eredetű kibocsátások és az olyan beavatkozások között, amelyek hozzájárulnak az üvegházgázok légkörből való kikerüléséhez.
Ezt az egyensúlyt nevezik a klímakutatás zsargonjában „karbonsemlegesség”-nek vagy „nettó zéró” kibocsátásnak. „Emellett fontos feladat felkészülni a környezet állapotában bekövetkező változásokra, továbbá az azokhoz való alkalmazkodásra, a szegényebb fejlődő országok támogatására, hogy mérsékelhető legyen a sérülékenységük, valamint hogy további fejlődésük, például az élelmezésbiztonság javítása, az energiaszegénység csökkentése már »klímabarát« módon legyen megoldható” – magyarázza Faragó Tibor egyetemi tanár, Magyarország 1991–2010 közötti klímatárgyalója, az MTA Környezettudományi Elnöki Bizottságának tagja.
Az egyes országokra hárul, hogy konkrétan hogyan járulnak hozzá a megállapodás végrehajtásához, ám ezt ötévenként közzé kell tenniük egy úgynevezett „nemzetileg meghatározott hozzájárulás” (NDC) című dokumentumban. A megállapodás végrehajtása gyakorlatilag 2020 után kezdődik, mégpedig az NDC-kre alapozva.
A júliusi hőhullám annyira extrém volt Nyugat-Európában, hogy bekövetkezte rendkívül valószínűtlen lett volna a klímaváltozás hatásai nélkül – fotó: Shutterstock
Lakatos Mónika meteorológus értékelése (az Országos Meteorológiai Szolgálat Éghajlati Osztályának kutatója, az MTA Meteorológiai Tudományos Bizottságának titkára): A klímapolitikai tárgyalásokon tett erőfeszítések ellenére gyorsuló változásoknak vagyunk tanúi. 2019-cel globálisan egy rendkívül meleg évtizedet zárunk, amelynek során rekordokat döntött a jégtakaró visszahúzódása és a tengerszint emelkedése is az emberi tevékenységből származó üvegházhatású gázok által előidézett melegedés miatt. A hőhullámok és az aszályok sok áldozatot követeltek, fokozták az erdőtüzek kockázatát, és terméskiesést okoztak világszerte.
2019-ben Európában két nagy hőhullám lépett fel június végén és július végén. A júliusi hőhullám annyira extrém volt Nyugat-Európában, hogy bekövetkezte rendkívül valószínűtlen lett volna a klímaváltozás hatásai nélkül. Globálisan 2019 júniusa és a júliusa is a legmelegebb volt a szisztematikus mérések kezdete óta.
Magyarországon is a legmelegebb júniust tapasztaltuk az idén, a nyár összességében a második legmelegebb, az ősz pedig rekordmeleg volt az 1901 óta eltelt időszak meteorológiai adatai szerint. Június végére kritikus mértékűre nőtt a szárazság, amit július elején sokfelé heves zivatarokkal, viharkárokkal járó események enyhítettek.
A Kárpát-medence és Magyarország az éghajlatváltozás hatásainak erősen kitett régió földrajzi elhelyezkedéséből és a medencejelleg szélsőséges időjárási helyzetekre gyakorolt hatásából adódóan. A melegedés 1,23 °C 1901 óta, intenzívebbé vált a csapadékhullás, különösen nyáron, a rendszeresen fellépő hőhullámokhoz kapcsolódva komolyabb, nagyobb térséget érintő aszályok alakulnak ki, átlagosan hatévente. A melegedő tendencia töretlen, az alkalmazkodási folyamat és a sürgető éghajlatvédelmi intézkedések minden szektort stratégiai gondolkodásra és cselekvésre késztetnek.
A teljes cikk elolvasható ITT.
_fill_360x200_0.jpg "Ezt tudják élesben a Väderstad gépei")
