Az 1910-es évektől az autóipar elképesztő fejlődésnek indult, melynek az első világháború sem tudott gátat szabni. A gyártók igyekeztek a legkülönbözőbb szükségleteket kielégíteni. A farmerek igényeit látva sorra dobták piacra az újabb és újabb platóval vagy puttonnyal szerelt járműveiket. Ezek gyors ütemben terjedtek és nagy népszerűségnek örvendtek már az 1920-30-as évek fordulóján. Az első klasszikus értelemben vett pick-up azonban csak 1934-ben jelent meg.
Egy ügyfél levelével kezdődött minden
1933 közepén a Ford Motor Company ausztrál kirendeltségének ügyvezető igazgatója, Hubert French levelet kapott egy farmer feleségétől, aki a Victoria állambeli Gippsland városkában élt. Az asszony megírta, férjével nincsenek olyan anyagi helyzetben, hogy megengedhessenek maguknak egy személy- és egy teherautót is. Viszont szükségünk lenne egy olyan járműre, amivel vasárnap eljárhatnak a templomba, ugyanakkor el tudják szállítani a malacaikat a hétfői vásárra is.
A Ford Ute egyesítette a személyautó kényelmét és a kisteherautó előnyét.
French továbbította a levelet Lewis Bandtnak, a fiatal tervezőmérnöknek, aki alig néhány évvel korábban került a vállalathoz, a Ford egyetlen dizájnereként. Bandt mindössze 23 éves volt, de jó érzékkel nyúlt a formatervezéshez.
Az 1930-as évek elejéig számos autógyártó és karosszériaépítő készített fából vagy fémből új felépítményeket a személyautók alvázára. Bandt ötlete abban különbözött a korábbiaktól, hogy ő ügyesen egyesítette egy kisteherautó előnyeit egy kupé kényelmével.
Az új modellek Henry Ford figyelmét is felkeltették
A tervek 1933 októberére készültek el, és hamarosan két prototípust is megépítettek. 1934. január 23-án véget értek a tesztek, s az utolsó simítások után már kezdődhetett is az új Ford Ute (ejtsd jút) – vagy ahogyan Bandt elnevezte, a „kupé-haszonjármű” (Coupe Utility) – sorozatgyártása. Amikor az első autók legördültek a szerelőszalagról, kettő közülük egyből Kanadába került és az új modellváltozat még Henry Ford figyelmét is felkeltette.
1940 és 1954 között 22 ezer darabot adtak el belőle világszerte.
Akkoriban a Ford kupé-haszonjárművét V8-as motor hajtotta, amihez háromfokozatú manuális váltó kapcsolódott; az első futóműbe fordított laprugókat és lengéscsillapítót építettek be, a hátsó felfüggesztés pedig nagy teherbírású, félelliptikus laprugókból és lengéscsillapítóból állt. A kabin megegyezett a négyajtós, „Model 40” utasterével, azonban a csomagtartó (illetve a kihajtható pótülés) helyére Bandt egy favázas platót tervezett, amit a kupé karosszériájához hegesztett acéllemezekkel burkolt be, így az autó oldalfala sima és egységes maradt.
A jól sikerült modell olyan népszerűvé vált a vidéki vásárlóközönség körében, hogy 1940 és 1954 között 22 ezer darab kelt el belőle. Lewis Bandt kupé-haszonjárműve (Ute) volt a Ford Ausztrália első saját tervezésű modellje, és Bandt zsenialitása a későbbiekben is jelentős hatással volt nemcsak Ausztrália autóiparára, hanem a pick-upok további fejlődésére is.
Ezután jelentős változás következett
Az 1950-es évek elejétől erőteljesen két külön kategóriára váltak a piuckupok: az alapból alvázas kisteherautóknak tervezett, valamint a fokozatosan önhordó karosszériássá alakuló személyautókból – főleg kombikból – áttervezett pick-upokra. Előbbiek teherbírása egyre nőtt, közelítve az átlagos 1 tonnát, míg utóbbiaké 500 kilogramm körül alakult.
Egy az eredeti tervek alapján épített Ford Ute napjainkban.
A következő nagy változás az 1980-as évek első felére tehető: a gyártók sorra felhagytak az önhordó, hátsó- vagy első kerék meghajtású pick-upok gyártásával. Helyüket viszonylag gyorsan átvették az alvázas, többnyire kapcsolható 4x4-es meghajtású, nyújtott vagy duplafülkés modellek.
_fill_540x300_0.jpg)
