December mindig is az ünnepek hava volt. Nem véletlen, hiszen ekkor tartjuk a legfontosabb ünnepeinket, mint amilyen a karácsony, vagy éppen a szilveszter. De nagyon sok egyéb ünnepnap is erre a hónapra esik.
A régi magyar kalendáriumban karácsony hava, még az eredeti, egykori római naptárban a tizedik hónap volt – erre utal latinból eredő elnevezése. A rövid nappalokkal, ködös-borús időkkel teli téli napokat követően érkezik el az esztendő legrövidebb napja, amelyen – az egykori népek hite szerint – a Nap meghal, hogy huszonnégy óra múlva újraszülessen.
Azonban a december manapság már más jelentésekkel is bír, mint korábban, éppen ezért érdemes feleleveníteni a korábbi hagyományokat, szokásokat, és ezek eredetét, és párat megtartani, a modern szokások között.
A decemberben mindig helye van az ünneplésnek
A téli napforduló már a történelem legkorábbi századaiban is ünnep volt: az egykori pogány népek különböző szertartásokkal ünnepelték a várva várt fény újjászületését. Később a keresztények számára Gyula pápa a IV. században rendelte el, hogy december 25-ére essen karácsony ünnepe, a Téli Napforduló idejéhez közel. A cél a pogány ünnepek keresztény tartalommal való feltöltése volt. Ezt követően már egyre rövidülnek az éjszakák, és hosszabbodnak a nappalok…
"Amíg ember él, szükség lesz ünnepekre." – fotó: Pixabay
Advent
Az Úr kegyelemhozó eljövetelére való felkészülés, a csönd, elmélkedés és imádságok időszaka. A várakozás a karácsony előtti negyedik vasárnapon: advent első vasárnapján éjféli harangszóval kezdődött, és négy hétig tartott (hajnali misékkel: rorátékkal). Ezeket a heteket böjttel szentelték meg: szerdán és pénteken szigorú böjt volt, szombaton pedig nem ettek húst, nagyobb mulatságokat (így lakodalmat) sem tartottak. Sokkal inkább a rossz, ártó szellemeket igyekeztek elűzni, és a jövő évi termékenységet mágikus eljárásokkal előidézni.
Az erre az időszakra eső jeles napokhoz (Borbála, Miklós, Luca) ezért sok varázsló praktika kapcsolódott, amely az élet minden területére kiterjedt (férj-, halál- és időjárásjóslás, a földművelés, állattartás sikerét elősegítő eljárások).
Az ország egyes vidékein már ekkor elindultak házról házra a betlehemesek, kántálók, ostyahordók, keresztény közösségekben ekkor volt a Szent Család-járás. A katolikus templomokban és otthon vasárnaponként mindig eggyel több gyertyát gyújtottak (három viola- s – advent 3. vasárnapján – egy rózsaszínűt), és közös énekkel, szentírási részek felolvasásával, közös imádsággal egészült ki a várakozás.
Ádvent szimbólumai között a lila a fegyelmet, összeszedettséget, bűnbánatot, hitet, reményt, a rózsaszín az örömöt, a templomok dísztelen oltára a visszafogottságot, a várakozás komolyságát jelentette. A később szokássá vált ádventi koszorú pedig „élő naptárként” jelzi a családnak a karácsony közeledtét, és ünnepi hangulatot teremt a hétköznapokban is.
Az adventi koszorú ünnepi hangulatot teremt a hétköznapokban is – fotó: Pixabay
De a pihenést, megbékélést, jó hangulatot a falusi portákon is komoly előkészületek előzték meg, a gazdák és a ház minden munkára fogható tagja sűrű napi teendőket követően élvezhette csak az ünnepek meghitt perceit. A férfiak ekkor kezdték meg a borok fejtését, a seprőből, törkölyből ilyenkor főzték a pálinkát, az erdő- és nádrészeken fát- és nádat vágtak. (Tavaszra a frissen vágott nádból nádpadló készült.)
„A vermeket is télen töltötték fel a Balaton hátából kimetszett jéggel. A jégvágás, rakodás, fuvarozás hetekig eltartott.” Az éléskamrákba a hideg beálltával kerültek be a tartósított húsfélék s a főzéshez nélkülözhetetlen zsiradékok. A böjti időszak utáni lakomákhoz, vendégfogadásokhoz az alapanyagokat elő kellett teremteni.
December 4. Borbála napja
Szent Borbála vértanú (a nemzetközi egyháztörténetben Szent Barbara) a tizennégy segítőszentek egyike. Legendája a villámláshoz kapcsolódott, ezért kultusza olyan szakmákkal forrott össze, amelyek a robbanással, tűzzel álltak kapcsolatban. Ezért a középkori városok puskaporos tornyát gyakran nevezték el róla, segítségét remélve, hogy megóvja a veszélyes anyagot a robbanástól. Tisztelete már a 7. század előtt ismert volt, s később a latin, görög, szír és örmény nyelven írt legendákban terjedt el, majd a 9. századtól a Keleti és Nyugati egyházban egyaránt elismerték.
A "hirtelen és készületlen halál'' elleni oltalmazó, a "jó halál'' védőszentje, a villámcsapás és tűzvész elleni védelmező, ezért a vészharangra is szokták vésni a képét. Így lett a harangok és a harangöntők, a hegycsúcsok és erődítmények, a hegymászók, a bányászok védőszentje, s a puskapor feltalálása után a tüzérek védőszentje is. A torony miatt pedig, amelyben gonosz apja zárva tartotta, s amellyel oly gyakran ábrázolják, a régi építőmesterek és kőművesek is védőszentjüknek tartották. (Aki Prágában jár, a nevezetes Károly-hídon megcsodálhatja Szent Barbara szobrát.)
Miután a korai kereszténység vértanúi közül sokan Kis-Ázsiából származtak, a magyar néphagyományban pedig a kereszténység előtti, táltos hagyományok is megőrződtek, eleink a keresztény ünnepeken belül is megtartották azokat az elemeket, amelyekben az egykori varázslások apáról fiúra öröklődtek. Borbála-napon őseink a következő év időjárására és a várható termésre próbáltak következtetni, illetve különböző mágikus eljárásokkal igyekeztek biztosítani a jövő évi bő termést.
Sok helyen búzaszemeket csíráztattak (meleg helyre téve locsolgatták, így kizöldült karácsonyra), vagy vízbe helyezett gyümölcsfaág „mutatta”, milyen lesz a várható hozam: ha kihajtott karácsonyig, jó, de ha nem, rossz évre készültek.
A gyümölcsfaágak szerelmi jóslásra is szolgáltak. Ekkor vágták le az úgynevezett „borbálaágat” is (általában cseresznyeágat), amelyet vízbe tettek, s ha a szobában kizöldült, abban lehetett bízni, az eladó lány hamarosan férjhez megy. Ezt Szent Borbála legendájának két mozzanata ihlette: „a megkínzott szűz fejére Krisztus a Paradicsom virágaiból koszorút helyezett, mire összes sebei meggyógyultak”; és „Szent Borbála menyegzői koszorúja: az örök vőlegénnyel, Krisztussal való misztikus egyesülésének jelképe”.
Máshol a lányok kilencféle gyümölcsfaágat vágtak le, mindegyikre egy férfinevet akasztottak. Amelyik karácsonyig kivirágzott, a jóslás szerint olyan nevű lesz a férje. Napjainkban a vallásos hívek Jessze kivirágzott vesszejére emlékeznek, ha gyümölcságat vágnak és virágoztatnak, a régi hagyományok őrzői pedig arra számítanak, a szeretet a szívükben is kivirágzik, ha figyelmesen, törődéssel fordulnak egymás felé.
December 6. Szent Miklós napja
A gyerekek által úgy várt nagyszakállú, piros köpenyes, teli puttonyos Mikulás nevét a Miklós név szlovák megfelelőjétől örökölte, és a 19. sz. végétől vált ismertté nálunk (osztrák szomszédaink szokásának átvételével, s kezdetben városi, majd falusi értelmiségiek közvetítésével terjedt el a falvakban is).
A Mikulás nevét a Miklós név szlovák megfelelőjétől örökölte, és a 19. sz. végétől vált ismertté nálunk – fotó: Pixabay
De a Szent Miklós püspök napja előtti estén már a 18. században is jártak maskarába öltözött, „álorcás” legények és férfiak a Dunántúlon, s később is /pl. Csilizradványban – ma Szlovákia területén/ ragasztott kenderszakállal, kifordított bundában, láncok csörgetésével, kezükben csörgősbottal vonultak, ijesztgették a gyerekeket, nagyobb lányokat.
Vépen Láncos Miklósnak hívták őket, s a tollfosztóban riogattak, máshol házról házra jártak, hogy a bajt, betegséget távol tartsák az ott élőktől. Csornán ezért ajándékot kaptak a háziaktól, míg Szilben megimádkoztatták a gyerekeket. Csákányban a Miklós-járásnak nevezett szokásban két alakoskodó vett részt. Egyikük Szent Miklósnak, a másik ördögnek öltözött. A hosszú bundát viselő, kenderszakállas Miklós derekán lánc, kezében bot volt. A rossz ruhában ijesztgető ördög hátára néha szalmából púpot is készítettek, kezében kolomp és vesszőkorbács volt, ezzel fenyegette a gyerekeket, s a nagyobb lányokra rá is vert. Várkonyban püspöknek öltözött legény és öt ördög járt – hátukon itt is szalmából készített púp volt, s a házban bottal ütötték egymást, utalva arra: a rosszak bizony megkapják a büntetésüket.
A középkori diákhagyományokban is volt olyan szokás, hogy püspöknek öltözve keresték föl a házakat, vizsgáztatták a gyerekeket, büntették és jutalmazták őket, míg a Csallóközben, Mátyusföldön s az Ipoly mentén a lányok tréfás gyóntatását szorgalmazták a fonóban. A tréfás kellékek hozzátartoztak a mulatságos ceremóniákhoz (krumpliolvasó a nyakban, bekormozott fakereszt). Ha több szereplő is volt (harangozó, ministránslegény), ők csengővel, illetve rossz bögrével a kézben jelentek meg, benne parázzsal a füstöléshez. A vidám kérdés-felelet játéknak mindig „büntetés” volt a vége, a lányt kivitték az udvarra, és jól „megdürückölték”. Európa-szerte ismertek voltak az ijesztő, büntető, adományozó alakoskodók – nemcsak Mikuláskor, hanem Borbála- és Luca-napkor is.
A mai Miklós-napi ajándékozás a szent legendájával kapcsolódik össze. Szent Miklós a keleti egyház fontos szentje volt, és kultusza a bizánci, később kopt egyházban vált ismertté a VI. században. Temetésének emléknapja december 6. Ereklyéinek Itáliába szállítása óta vált egyetemes szentté a 11. század elejétől, mivel életében sokak megsegítője és támogatója volt. De nemcsak a gyermekek barátja, hanem a házasság és anyaság oltalmazója, sőt patrónusa „a gabonakereskedőknek, pékeknek, vászonszövőknek, borkereskedőknek, ügyvédeknek, patikusoknak olajárusoknak, halászoknak és vízimolnároknak, hídépítőknek, raboknak és zarándokoknak, eladólányoknak és diákoknak, továbbá céheknek és egyéb közösségeknek” is.
Napjaink – éjjel, titokban édességeket a cipőkbe csempésző – Mikulása a 20. sz. elejétől ismert. A falusi gyerekek szülei egész évben figyelmeztették a rosszalkodókat: nem hoz semmit a Mikulás, ha rosszul viseli magát. Ha mégis így történt, büntetésül vereshagymát, krumplit tettek a cipőbe a virgács és cukrok mellé. A gyerekek többségét azonban megajándékozták – ha tehették –, az ablakba tett cipőkbe dió, cukorka került. Az 1930-as, 1940-es évektől kísérte a Mikulást krampusz, s került az ajándékok közé a virgács.
December 13. Luca napja
Luca a fonóban – Csömör (Pest m.) Gönyey Sándor felvétele, 1932. – forrás: Néprajzi Múzeum
Az esztendő legrövidebb napján már a pogány korban pl. a kelták is zajjal, dáridóval kergették el a sötétet, sürgették a Nap újjászületését. Az ókeresztény vértanú, Szent Lúcia – miután Krisztus jegyesének tartotta magát – nem ment férjhez pogány vőlegényéhez, aki a hatóságoknál bevádolta, ezért halálra kínozták. Neve a latin lux: fény szóból ered, névnapja pedig a Gergely-naptár életbelépte (1582) előtt az esztendő legrövidebb napjára, a téli napfordulat kezdetére esett.
A leghosszabb éjszakák a bűbájosok számára több lehetőséget adtak arra, hogy megrontsák az embereket – tartotta a régi hagyomány. Ekkor s még a gonoszjáró nap folyamán is elhárító praktikákhoz kellett ezért folyamodni. Számtalan hiedelem és szokás kapcsolódott ehhez a rendkívüli naphoz, hiszen a természetben élő emberek az elemek erőitől függtek, ezek változásai meghatározták a mindennapjaikat, befolyásolták jólétüket vagy szűkölködéseiket – a mágikus cselekvéseknek ezért nagy jelentőséget tulajdonítottak.
A Luca-napi hagyományok főképpen az asszonyok tevékenységeit szabályozták, és legtöbbször a tyúkok termékenységvarázslásával volt kapcsolatos. Dologtiltó nap volt számukra: tilos volt varrni (nem tojnak majd a tyúkok), tilos volt szőni, fonni, mert „aki sző, soha nem fejezi be; aki fon, egész évben fáj a keze”, s még tüzet sem rakhattak. Tollat foszthattak ezen a napon, hogy a tyúkok könnyen tojjanak, szaporák legyenek, s mindenfajta fejtő-, bontómunkát is alkalmasnak tartottak. Tilalmas munkák voltak még a mosás, lúgozás, kenyérsütés. Nem volt tilos ugyanakkor a szerelem gyakorlása. Aki a 13 nap alatt ezt betartotta, „azt a párja el nem hagyja” – tartotta a mondás, legalábbis a következő Luca-napig bizonyosan. Nem adhattak ki semmit a házból (főképpen pénzt nem), a kintlévőségeket pedig szigorúan vissza kellett szerezni.
Luca napját gonoszjáró napnak tartották az egész magyar nyelvterületen. Az ártó hatalmak, boszorkányok rontása ellen pl. fokhagymával is védekeztek: többszöri evése volt javasolt, és testrészeket, tárgyakat, állatokat javasoltak bedörzsölni vele „hogy a boszorkány meg ne szállhassa, hogy legyen tej a gyereknek, legyen erő, egészség, termékenység”.
A Lucához kapcsolódó összes tevékenység varázslat, bűbájosság, vajákolás, garabonciálás volt. A boszorkányok rontásának megelőzése, a gyümölcs, zsiradék, tojás, aprómarha bőségének biztosítása érdekében is többféle varázslást végeztek. Ezen a napon kezdték készíteni a Luca székét (ennek segítségével lehetett karácsony éjjelén felismerni a boszorkányokat). Majd' minden faluban ismertek Luca székéről szóló történeteket. (A lucaszék készítőjének mindennap dolgoznia kellett rajta, hogy karácsony estéjére elkészüljön vele. Erre ülve láthatta meg a boszorkányokat, illetve a jövendőbelijét.)
Az ártó hatalmak elhárítása mellett ugyanilyen fontos volt a termékenységjóslás, varázslás. A nap első látogatójából az állatok várható szaporulatára lehetett jósolni (ha nő érkezett, nőstényekre, ha férfi, ünőcskékre vagy bikákra lehetett számítani). Az aprójószágoknak többféle magot szórtak, hogy ők is számosak legyenek.
December 21. Tamás napja
Ez a nap az ország több pontján arról volt nevezetes, hogy ekkor ölték a disznót. (Az ekkor kapott „tamásháj”-at kelések gyógyítására is használták, míg Medvesalján úgy tartották, hogy az ezen a napon vágott disznó sózott vére alkalmas a köszvény gyógyítására.) Máshol férjjósló praktikák napja volt.
Disznóölés
A hagyományos falusi gazdálkodásban a disznók hizlalása elsősorban az asszonyok feladata volt, a férfiak inkább csak az ólak építését, javítását, rendben tartását, takarítását végezték. Itt nem több, a család részére legtöbbször egy disznót vágtak, s erre a téli hónapokban került sor (Szent András napjától a farsang végéig), családon belüli időpont-egyeztetést követően, hiszen ez is a társas munkák egyike volt. Itt is legalább 3 férfira és 3 nőre volt szükség, hogy időben végezzenek a darabolással és feldolgozással.
Mivel gondosan előkészültek a nagy napra (már előtte megfenték a késeket, beszerezték a fűszereket, megtisztították a vörös- és fokhagymát, ledarálták a kásához szükséges kukoricát), gyorsan tudtak haladni. A parasztháztartásokban régen mindenhol orjára bontották a disznót (ahogy a fényképen is látható): a bontóasztalon a hátára fektették, és így kezdték meg a darabolást. Ezután – hasra fordítva – következett a szalonna kibontása, majd a gerinc(oszlop), farok, belsőségek stb. eltávolítása. /A 19.-20. század fordulójától az ország néhány szegletében „karajra bontották” a disznót: állványra akasztva, a hentesek és a húsipar gyakorlatával egyezően./
Disznóvágáskor jutottak hozzá a háztartások a főzéshez nélkülözhetetlen zsiradékhoz, amelyet a középkortól kezdődően a szalonnából nyertek. Ezt tartósították és tárolták – az Alföldön csak sózták, máshol ezt követően füstölték is: korábban nagy darabban, az 1900-as évektől azonban az ország keleti felében még így, a Dunántúlon azonban már kisebb darabokra vágva tartósították. Töpörtyűt is az Alföldön nagy darabokból, bőrösen, máshol kisebb darabokban, bőr nélkül készítettek. A húsokat attól függően kezelték, hogy kolbászba, kocsonyába, disznósajtba, friss húsoskáposztába vagy kóstolóba szánták. Sózták és füstölőbe tették „a fejet, az orját, a két oldalast, az oldalasokról a hátgerinc mellett leválasztott hosszúpecsenyét (fehérpecsenye, kanászpecsenye), a nyúlját, két lapockát, két darabban a medencecsont izomburkolatát és a végtagokat.”
A 20. század elejétől egyre több kolbászt készítettek, melynek töltelékeit nemcsak országrészenként, tájegységenként, de még családonként is másképp fűszerezték: a húst sóval, borssal, paprikával, fokhagymával, máshol köménymaggal fűszerezve keverték (Erdélyben paprika nélkül). A dél-dunántúli németek pedig főtt krumplival kevert húsból „krumplis kolbászt” készítettek, amely füstölve esetenként elállt nyárig. Töltelék került még a gömböcbe, disznósajtba és a hurkába is. Utóbbi is sokféle volt: májas, tüdős, kásás, húsos, véres, lisztes – szintén többféle fűszerezéssel: só, hagyma, bors, majoránna, gyömbér, az ország keleti felében még kapormag, csombor, alma és aszaltszilva hozzáadásával.
A disznótor
Disznóvágáskor a rokonok segédkeztek, s a disznótorra is a szűk rokonság és a szomszédok voltak hivatalosak. Húslevest, húsoskáposztát és frissen sütött fánkot tálaltak föl legtöbbször, és borozgatás, közös éneklés, mesélés következett, vidám hangulatban töltötték az estét. Szokás volt az ország egész területén, hogy megjelentek az álarcos kántálók (női ruhába öltözött férfiak és férfi ruhába öltözött női maskarások, alakoskodók), akiket nem hívtak ugyan meg, de tréfás köszöntéseikért kóstolót kaptak a vacsorából.
Szokás volt a rokonoknak, szomszédoknak kóstolót küldeni: viszonossági alapon, aki valakitől kapott, annak neki is adnia kellett. Pontosan számontartották, kinek mennyi jár, mennyit kell küldeni, és arra számítottak is.
A disznótort csak a disznók nem várják.- fotó: Pixabay
A disznóvágás sajátosan magyar, kiemelésre, megkülönböztetésre méltó érték. Úgyis, mint évszázados hagyománnyal bíró közösségi tevékenység, húsfeldolgozási technológia, beleértve a disznóvágás során előállított termékeket s a disznóvágást lezáró ünnepi eseményt (disznótort), amely „hozzájárul a magyarság összetartozás-élményének erősítéséhez, a családok közösségfenntartó erejének, szerepének erősödéséhez.” Mindez összességében nemzeti érték, hungarikum, tehát megőrzendő mint a „magyar örökség” fontos része – szól a Hungarikum Bizottságnak szóló ajánlás, és bíznunk kell benne, hamarosan ott találhatjuk a hungarikumok listáján.
Kántálás
Egyes vidékeken ádvent idejétől már készültek, jártak házról házra a betlehemesek, ostyahordók, kántálók – a karácsonyi játékok szereplői. Régen több, különböző korú csoportok vonultak (délben a gyerekek, délután a fiatalok és késő este a házas emberek). Engedélyt kértek a bebocsátásra, s ha ezt megkapták, az ablak alatt vagy a házban kántáltak. A beöltözött szereplők az ünnep eseményeit énekekkel adták elő, és jókívánságokat tolmácsoló versekkel, adománykérő rigmusokkal egészítették ki.
Régi énekek is fölhangzottak /Csordapásztorok midőn Betlehembe …/, "a Mennyből jövök tihozzátok…", a „Betlehem, betlehem a te határidban...” kezdetűek is, és a „Mennyből az angyal...”, a „Pásztorok keljünk fel...”, „Pásztorok, pásztorok...” ismert karácsonyi énekek, melyek már a 18. századi énekeskönyvekben is szerepeltek.
A gyerekek diót, almát, aszalt szilvát, bélest, perecet, madár alakú kalácsot – az utóbbi időben már pénzt is – kaptak jutalmul. A háziak szénát szórtak az ablak alá, hogy a gyerekek azon kántáljanak. Ezt a szénát azután a tyúkólba vitték, hogy a tyúkok jobban tojjanak.
Betlehemjárás
Lány betlehemesek – Mezőkövesd (Borsod m.) Gönyey Sándor felvétele, 1929. – forrás: Néprajzi Múzeum
A magyar nyelvterületen a legnépszerűbb karácsonyi szokás a betlehemezés volt, melyet (kelet-közép-európai szokás szerint) a betlehemmel házról házra járó gyermekek adtak elő Jézus születésének történetével. A misztériumjáték előadása az ország különböző részein más és más formában történt (élő szereplőkkel, illetve bábokkal kiegészülve), egyes részeket külön is eljátszottak (Heródes-játék).
A Pásztorjáték szereplői a Dunántúlon, Felföldön az angyal és a pásztorok voltak, az Alföldön és a felső-tiszai típusban még betyár vagy huszár is szerepelt (ritkábban lány betlehemesek is jártak, mint Mezőkövesden). A legrégiesebb változatát Erdélyben néha felnőtt férfiak adták elő (ez a Dunántúlra betelepült bukovinai székelyek „csobánolása”). A dramatikus játék fő kellékét, a jászolt vagy a templom alakú betlehemet a szereplők maguk készítették.
Miután a betlehemezők bebocsátást nyertek az egyes házakhoz, eljátszották a szálláskeresés kálváriáját, majd azt, hogyan vezette az angyal a pásztorokat Betlehembe (költögette az alvó pásztorokat, akik ajándékaikkal majd a kis Jézushoz indulnak), elénekelték a Mennyből az angyalt stb. Minden csoport maga döntötte el, melyik részt énekelte vagy mondta el, s melyeket hagyta ki. Az énekelni tudás feltétele volt a játékban való részvételnek, s a szövegeket a szereplőknek előre meg kellett tanulni, próbákat tartottak, gyakorlást is igényelt; a kellékek beszerzése, elkészítése hasonlóképpen előzetes szervezéssel járt. De miután a falvakban az év legjelentősebb szokása, látványossága, eseménye volt, a falubeliek és a szereplők is várták, és sokáig emlegették.
A 20. század első évtizedeiben Atyhán (Erdély, Hargita m., Sóvidék) pl. az volt a szokás, hogy nagyobb házaknál gyűltek össze a rokonok és ismerősök, és így várták a betlehemezőket, akik egyik nap Szovátán, Parajdon, másik nap Atyhán adták elő a játékot, egy-egy faluban 15-20 helyen – s így az egész falu láthatta. Nemcsak várták a háziak a szereplőket, de együtt is énekeltek velük, átélték az eseményeket.
„Az öregeknek a könnye is hullott, hogy így minden elé van idézve. Mások szerették, hogy József könyörög, s a Király nem segít rajtuk, s azt is, hogy a pásztorok sokat komédiáztak….” „Olyan színházi eléadás nem vót, mind ez…. Összehasonlították az előző évekbeli játékosokkal, számba vették, ki kit alakít, jobbak-e, mint az előző éviek.” /Barabás László/
Az élő előadás és a mondott versek együttesen idézték meg az egykori történéseket, és tették elevenné, átélhetővé karácsony misztériumát.
Dr. Fogarasi Klára előző cikkeit az Agroinform.hu portálról szeretettel ajánljuk olvasóink figyelmébe.
December 24. - Ádám és Éva-napja
Ez a nap az adventi időszak utolsó napja, és egyben a karácsony kezdete. Dologtiltó napnak tartották, viszont a közelgő ünnep miatt a takarítás és a sütés-főzés meg volt engedve. Míg a férfiak ellátták az állatokat és rendet tettek az udvaron, addig a nők a konyhában szorgoskodtak. A kölcsönkért tárgyakat ezen a napon visszaadták, mert különben úgy vélték, azok elveszik a szerencséjüket.
Ezután megterítették a karácsonyi asztalt. A karácsonyi, díszes abroszt csak ezen a napon használták. Úgy vélték, mágikus ereje van, és ezért a következő évben használták a gabona vetésénél, és ezzel takarták be a beteget is a háznál. Régen a katolikus egyház szigorú böjtöt rendelt el erre a napra, amit az éjféli miséig be kellett tartani. Később az egyház megengedte, hogy a böjt alatt naponta egyszer jól lehet lakni, így terjedt el a karácsonyi ebéd és vacsora. Az ünnepi vacsorának szigorú rendje volt, a menü pedig nem egyezett meg mindenben a mostanival.
A karácsonyfa a karácsony egyik legfontosabb jelképe. - fotó: Shutterstock
Az első fogás például fokhagyma volt, melynek egészségmegóvó hatást tulajdonítottak, Mindenki, aki részt vett a vacsorán, kapott egy gerezdet, és miközben elfogyasztották, egymásra gondoltak. Ezzel jelezték, hogy jövőre sem fognak megfeledkezni egymásról. Leginkább babból, lencséből, mákból készült ételeket fogyasztottak ilyenkor, hiszen ezek a gazdagságot jelképezték. Az ünnepi vacsora fontos része volt az alma, melyet annyi gerezdre vágtak, ahányan ültek az asztalnál.
A vacsora közben keletkezett morzsát megőrizték, mert ez jó volt a rontás és különféle betegségek ellen. Szentestén szokás volt még a kántálás. Ekkor a gyerekek csoportosan járták a falut, és karácsonyi köszöntőket mondtak, karácsonyi dalokat énekeltek. Ezért cserébe almát, diót vagy pénzt kaptak.
A pásztorok vesszőkkel jártak köszönteni. Miután elmondták a háznál a jókívánságaikat, a gazdasszony kihúzott egy vesszőt a csomóból és azzal megvesszőzte a pásztorokat. Azért utána ajándékot is adott nekik. Ez a szokás a termékenységvarázslás része volt.
Ezen a napon állítjuk fel a karácsonyfát, és ezen az estén ajándékozzák meg egymást a családtagok. A karácsonyfa előzménye régen egy zöld ág házba vitele volt, ami lehetett rozmaring, nyárfa vagy kökénybokor ága is. A gerendára függesztették fel, aranyozott dióval, piros almával, mézeskalácsból készült bábbal, szalmafigurákkal, saját készítésű szaloncukorral díszítve.
Feljegyzések szerint az első hagyományosnak mondható karácsonyfát Freiburgban, pékinasok állították a város kórházában a XV. században. Hazánkban Brunszvik Teréz állított először karácsonyfát 1824-ben. Az ajándékozás szokásának eredete az, hogy a Napkeleti Bölcsek ajándékokat vittek a csecsemő Jézusnak Betlehembe.
Szokás még a betlehemezés, amikor eljátsszák a karácsony történetét. Ehhez betlehemet építenek, mely készülhet bábokkal, de élő szereplőkkel is. A vacsorát követően elmentek el az éjféli misére, ahova magukkal vitték a Luca székét, hogy arra állva meglássák, kik a boszorkányok.
December 25. - Karácsony napja
Ez a nap karácsony első napja, az angolszász országokban ez a karácsonyi ajándékozás reggele. Hazánkban dologtiltó nap volt. Bácskában, Bánátban úgy tartották, hogy ha ez a nap hétfőre esik, akkor ködös tél, szeles tavasz, jeges, viharos nyár várható, ha pedig ez mind nem lenne elég, még dögvész és állatpusztulás is nehezíti az életet. Viszont, ha keddre esik, akkor nagyon hosszú lesz a tél, nedves a tavasz, és sok gyümölcs és szőlő várható.
Ha szerdára esik, akkor kemény zúzmarás tél, nagyon hideg tavasz, nedves nyár, kellemes ősz, és sok gabona lesz. Ha csütörtökre vagy péntekre esik, akkor kellemetlen tél és forró nyár lesz, valamint hullani fognak az állatok. Ha szombatra esik, akkor jó tél, szeles tavasz és nagy drágaság lesz, ha pedig vasárnapra esik, akkor kellemes tél, szeles nyár, kellemes tavasz, bő termés és nagy állatszaporulat várható.
A karácsony napja a család ünnepe volt a hagyományos magyar paraszti életben is. Lészpeden ezen a napon nem takarították ki az istállókat. Máshol a tányérokat sem mosták el, és a szemetet sem vitték ki. Pereszlényben a hamut és a szemetet sem vitték ki, mert attól tartottak, hogy ezekkel együtt kivinnék a szerencsét is a házból. Mindenhol csak a legszükségesebb munkákat végezték el, így az állatoknak is már előző nap odakészítették a takarmányt. De általában maguknak sem főztek, hanem az előző napi maradékot ették meg. Tilos volt kölcsönkérni és adni is, mert ezek is elvinnék a szerencsét.
December 26. - Karácsony másodnapja, István napja
Karácsony második napján összegyűlnek a családok, és meglátogatják a távolabbi rokonokat, barátokat is, hogy együtt ünnepeljenek.
Ez a nap államalapító királyunk, Szent István névadó szentjének a napja is. Emellett egészség- és termésvarázsló napnak is tartották. Úgy vélték, ha jó az idő, akkor jövőre jó termés várható. Ezen a napon indultak a dunántúli regölők, akik házról-házra járva kívántak minden jót a gazdáknak. István napjától néhol egészen vízkeresztig regöltek.
Mivel az István az egyik leggyakoribb keresztnevek közé tartozott, külön ünneplő szokásai alakultak ki. Gyakran István köszöntőket mondva mentek "istvánolni". Ilyenkor köszöntötték fel az István nevű barátokat, rokonokat, gazdákat. Sok helyen táncoltak, és bort is vittek magukkal a köszöntőre, amelyet a gazdasszony pogácsával hálált meg.
Szilveszterkor pezsgővel koccintunk az új évre. - fotó: Shutterstock
December 27. - János napja
Ez a nap Szent János evangélista ünnepnapja. Régebben harmadik karácsonyi napnak is nevezték, de patkányűző, óvó, védő napnak is tekintették. Ekkor bort vittek a családok a templomba, amelyet a pap megáldott. A szentelt borból ezután minden hordóba tettek, hogy a hordók tartalma meg ne romoljon. A bornak gyógyító hatást is tulajdonítottak, így akár beteg ember, akár beteg állat volt a háznál, adtak neki belőle. A borral való köszöntés, vagyis „Szent János áldása" a borászok körében ma is élő szokás.
Az ünnep névadója János evangélista, aki a legfiatalabb volt az apostolok között. Ő volt az egyetlen, aki nem halt vértanúhalált, hanem százévesen halt meg. A népi jámborság szimbólumává vált, ezért áldások és imádságok, gyógyító népszokások kapcsolódnak hozzá.
A „kötözés" szokása kifejezetten a Jánosoknak szólt. A látogatók már éjszaka felkeresték a névnapost, akit ágyához kötözve köszöntöttek föl. Szent János áldása nem csak ezen a napon élt. Sok helyen a gazda év közben bezárta a borospince ajtaját, majd annak kulcsával keresztet vetett rá és ezt mondta: „Szent János áldása maradjon a hajlékon is, meg az elmenőkön is!" Az így megszentelt borral védték a hosszú útra kelőket, hogy Szent János áldása óvja meg őket az út alatt.
December 28. - Aprószentek napja
Aprószentek napján a Heródes által Krisztusért mártírhalált halt betlehemi fiú gyermekekre emlékeznek. Ezen a napon a gyerekek játékokat kaptak ajándékba. De nem csak kellemes dolgokban volt részük, hiszen ekkor tartották meg a vesszőzést is.
Ezt aprószentekelésnek, odoricsolásnak, suprikálásnak vagy csapulásnak is nevezték. A vessző termőág, fűzfavessző vagy korbács volt, mellyel megvesszőzték a gyermekeket, a lányokat, asszonyokat. Úgy tartották, hogy akit megvesszőznek, az nem lesz keléses. Az istállóba is bementek és az állatokat is megvesszőzték, hogy ők is egészségesek maradjanak.
December 31. - Szilveszter
Ez a nap Szent Szilveszter pápa ünnepe és egyben az év utolsó éjszakája. Ekkor nagy vidámságban búcsúztatják az óévet, és sokféle módon próbálják megjósolni, mi várható a következő évben. Sokan készítettek szerencse pogácsát, amelybe egy érmét vagy egy tollat sütöttek. Aki megtalálta az érmét, annak nagy szerencséje lesz. Viszont akinek a tolla megégett, az már nem érte meg a következő tollaspogácsa-sütést.
A bukovinai székelyek szilveszterkor hagymából jósolták meg, milyen idő várható. A gazda félbevágott egy fej vöröshagymát, ezután 12 réteget lehántott róla, amelyek az év 12 hónapját jelképezték. Mindegyikbe szórt egy pici sót, és amelyikben elolvadt a só reggelre, az a hónap csapadékosnak számított.
Az év utolsó napján nagyon fontos, hogy mit ehetünk és mit nem. A pezsgő szerencsére megengedett, így a legtöbben vagy alkoholos, vagy gyerek változattal koccintunk az új évre. A malacsült szerencsét hoz, míg a baromfi fogyasztása tilos, hiszen azok elkaparják a szerencsét. Sokan lencsét esznek, hogy sok pénzük legyen az új évben. Karácsonykor még ehetünk halat, de szilveszterkor már nem szabad, mert elúszik vele a háziak szerencséje.
