A postagalamb a házi galamb (Columba livia domestica) egy fajtája, egészen pontosan háziasított szirti galamb, melyet arra tenyésztettek ki, hogy nagy távolságokból is hazataláljanak, így üzenetek szállítására, például a hagyományos katonai híradásban használták őket már az ókori görögök és rómaiak idejében is.
Egyes nézetek szerint a galambok a Föld mágneses mezőjének változásai révén képesek a tájékozódásra. Német kutatók a csőr felső részét fedő bőrben találtak összetett idegi struktúrát, amely kétféle vasoxidot tartalmaz. Ezek jelenléte és térbeli elhelyezkedése elegendő ahhoz, hogy a csőr iránytűként szolgáljon.
Mások szerint inkább a szaglásuk vezeti haza őket, a galambok „szagtérképeket" készítenek a környezetükről és ezt használják fel a tájékozódáshoz. Ezt támasztja alá, hogy a szagjeleket az agyba szállító idegek átvágása után többségük nem talált haza, ugyanakkor egyes példányok az agy mágneses mező változásait detektáló területeinek kiiktatása ellenére is hazarepültek.
Liplin László egyik, szép eredményeket elért galambjával a dúcban – fotó: Horváth Attila
Napjaink postagalambászatának repülési szezonja április közepén kezdődik és szeptember végéig tart, ezalatt a postagalambászok szervezett repüléseken vesznek részt galambjaikkal. Előtte a galambot tanítani kell, amit maga a galambász vagy a postagalambász egyesületek és szervezeteik speciális „tréning" röptetések keretében tehetnek meg.
A Zala vármegyei Nagykanizsa kiskanizsai városrészében él Liplin László, aki immár 30 éve foglalkozik postagalambokkal. Számos szép versenyeredménnyel büszkélkedhet és nem mellesleg a J 02 Nagykanizsa Postagalamb Sportegyesület elnöke.
– Hét éves korom óta, 1967-től van a portán galamb, azóta foglalkozom velük – hallottuk tőle. – Volt itt már húsgalamb, díszgalamb, röpgalamb, de most már 30 éve csak postagalambokkal foglalkozom. Megszerettem ezt a sportot. Izgalmas maga a folyamat, amíg sikerül kinevelnünk egy igazán jó postagalambot, akivel lehet jól szerepelni a versenyeken. S nem utolsósorban, egy-egy ilyen megmérettetés is mindig nagy izgalmat jelent; hogyan fog repülni az én madaram, visszajön-e, ha igen, mennyi idő alatt, stb.
Az elektromos óra visszakereshető és letölthető módon tárolja az adatokat – fotó: Horváth Attila
Liplin László szerint a hazai postagalambászat hanyatló tendenciát mutat, néhány év alatt gyakorlatilag megfeleződött a postagalambászok létszáma az országban. A kiadások nagyon megnőttek, a takarmány sokba kerül, a kötelező oltások, vitaminok, ásványi anyagok költsége éves szinten meghaladják az egymillió forintot. A versenyeken azonban csak az tud jó eredményeket elérni, aki az időt, a pénzt és az energiát nem sajnálja.
– Amikor versenyzünk, a galambokat nagy távolságokra visszük el, pontosabban viszi el egy gyűjtőkamion. Itt akár 600-1000 kilométeres távokra is kell gondolni. Az a lényeg, hogy a galamb megállás, leszállás nélkül, minél rövidebb idő alatt, ebből következően minél gyorsabban tegye meg az adott távot – magyarázta a szakember. – Nyilván, az a legjobb, ha mondjuk, a Magdeburg-Nagykanizsa távolságot az én madaram teszi meg a leggyorsabban, hiszen ez ér pontokat a magyar postagalambászok nemzeti versenyében. A dúctávolságokat és a feleresztési pontokat gps-koordinátákkal határozzuk meg, s a galambok lábára is kerül a versenyek megkezdése előtt, az alapnevezéskor egy chipgyűrű, amely segít a dúcba való beérkezés rögzítésében is, a galamb ugyanis egy mágneses mezőn, egy antennán keresztül tud csak bejutni a dúcba – ez és a chip egészen pontosan meghatározhatóvá teszi a célba érkezés időpontját. Ennek még egy harmadik, fontos eleme egy elektromos óra, mely egy atomórával áll kapcsolatban, azaz hiteles időmérő. Előbbi több egyszerű óránál, amely visszakereshető és letölthető módon tárolja is az adatokat.
S itt jön képbe a tenyésztői munka: egy postagalambász akkor lesz sikeres, ha a galambjai is azok, azaz minél kitartóbb és gyorsabb egyedek kellenek a "versenyistállóba". Mivel ezek a tulajdonságok genetikusan öröklődnek, az igazán gyors és kitartó madarakat válogatja össze szülőpárnak. Ezek utódai a statisztikák szerint általában jó "versenymadarakká" válnak.
Tenyésztési adatok. Csak a legjobbak válhatnak szülőpárrá – fotó: Horváth Attila
Ehhez azonban trenírozni, röptetni kell őket, egyre nagyobb távokon és megtanítani nekik a pavlovi reflexre építve, hogy ott az otthon, ahol élelmet kapnak. Liplin László a fiatal példányokat először 10, 50, majd 100 kilométeres, vagy még nagyobb távolságban engedi el, azok így edződnek az egyre növekvő terheléshez. Amikor hazaérnek, az antennán való áthaladásról jelzést kap okosórájára László, s kimegy megetetni az éhes vándorokat, amit a madarak megjegyeznek. De a felkészítés is erről szól: olyankor energiadús takarmánykeverékkel készíti fel őket a nagy útra, ami egyrészt fontos azért, hogy a galambnak ne kelljen leszállnia, mert megéhezik, hiszen akkor kvázi kiesik a versengésből. Másrészt a madaraknak keresztül kell repülniük a Kárpátokon, aminek okán bizony, jelentős légköri örvényeket és erős széllökéseket is le kell küzdeniük. Ez pedig jelentős erőkifejtést követel tőlük, amihez megint csak kell energia.
Az aktuális verseny állása és a madarak sebességadatai telefonos applikáción is elérhetők, még hozzá live-ban – fotó: Horváth Attila
– Egyébként a galambok átlagos repülési sebessége olyan 70-80 kilométer óránként, de volt olyan galambom is, amely 120 kilométeres tempóval hasított hazafelé a Kárpátok bércei felett. Ehhez persze, az is kellett, hogy hátszele legyen, ezért röptetés előtt mindig tájékozódunk az aktuális szélirányról és szélerősségről – mondta Liplin László. – Mi galambászok ezért nem csupán állattartók- és tenyésztők vagyunk, hanem kicsit meteorológusok és állatorvosok is, hiszen ha valami baja van az állatnak, azt a lehető leghamarabb észre kell venni és megfelelően kezelni. Ezért van reggel-este takarítás a dúcban, olyankor a madarak székleteit összetakarítjuk, s azokból már sok mindent meg tudunk állapítani.
Liplin László a szakmai szövetség rangos elismerésével – fotó: Horváth Attila
A nagykanizsai galambász már számos szép sikert elért pályafutása során, legutóbb például a Magyar Postagalambsport Szövetségtől vehetett át egy rangos elismerést, a Postagalambsportért bronz fokozatát, az indoklás szerint postagalambász tevékenységéért. Erre a legbüszkébb. Nagy fájdalma azonban, hogy a nagykanizsai egyesület vezetőjeként látja: a galambászok közt többségben vannak az idős emberek, s ha ők elmennek, nemigen lesz már, aki csinálja. Sajnos ugyanis a fiatalokat eddig még nemigen sikerült becsábítani, aminek minden bizonnyal az az oka, hogy a galambászat 0-24 órás tevékenység. Az állatokkal foglalkozni kell vasárnap, ünnepnap, szabadság idején, ha pedig valaki eredményeket akar elérni, akkor még ennél is nagyobb figyelmet kell fordítani rájuk.
Az is fájdalmas dolog, amikor nem tér haza mindegyik galamb, egy versenyszezonben közel 50 százalékos ez az arány. Ezekről az állatokról nem lehet tudni, mi történik velük: áldozatul eshetnek ragadozó madaraknak, ha elfáradnak, leszállnak, macska, róka, kutya kapja el őket, sok veszély leselkedik rájuk. Ilyenkor mindig elszomorodik az a galambász, akinek tényleg fontosak tollas kis versenyzői.