Az ősi magyar szőlőfajták termelésének a filoxéra-járvány vetett véget, ami miatt ki kellett vágni a szőlőültetvényeket. A járvány Franciaországból indult néhány évvel korábban, s ott az amerikai vadalanyokra oltott francia fajtákkal újították meg az ültetvényeket. Amikor pedig a filoxéra nálunk is kitombolta magát, egyszerűbb volt a könnyebb utat választani és átvenni a kész technológiát, semmint átmenteni a saját fajtáinkat, szintén vadalanyon.
Így aztán a 120 Kárpát-medencei, vagy őshonos fajtánk helyett behoztuk a francia, német és a Kloster-Neuburgi osztrák oltványokat. Lehetett volna még változtatni ezen a helyzeten, vagy hozzáálláson a hetvenes években, de a nagy újratelepítési hullámban is a nyugati fajtákat telepítettük. A rendszerváltás szintén elhozhatta volna a megújhodást, e helyett ismét csak a francia fajtákat nyomtuk ezerrel. Ami persze, nem csoda, mert még a szakma akkori legnagyobb szaktekintélyei is arra biztatták a termelőket, hogy nekünk világfajtákat – chardonnay-t, viognier-t és merlot-t a cabernet-ek mellett – kell, ha lehet, jobban és olcsóbban termelni.
Barcza Gábor a hagyományos ősi, Kárpát-medencei fajták mellett tette le a voksot – forrás: Barcza Gábor
Vannak azonban néhányan, akiknek fontosak hagyományos szőlőfajtáink – közéjük tartozik a tiszaföldvári Barcza Gábor szőlőtermesztő és borász szakmérnök, aki kézműves borászatát ezekre a fajtákra alapozta. Fekete kesely, Faddy Zsiga dinka, piros kövidinka, rizling, sárfehér, ezerjó, kadarka, Kossuth saszla, ökör szőlő, tök szőlő, kecskecsöcsű – Gábor szőlőbirtokán ezek mind megtalálhatók. És még ki tudja, hány száz másik, melyeket még nem sikerült beazonosítani, de annyi biztosan tudható: a magyarság ősi fajtái közé tartoznak.
– 2014-ben kezdtem el komolyabban szőlőtermesztéssel foglalkozni, akkor örököltem egy kisebb, 3500 négyzetméteres területet – idézte fel az indulást. – Nagyon elhanyagolt volt, első körben nem is láttuk benne a szőlőt, annyira benőtték az invazív növényfajok... Ekkor én már műkedvelő borfogyasztó voltam, s előjöttek a régi gyerekkori emlékek is, amikor kijártam a szőlőbe, s elkezdtem kitakarítani a birtokot. Találtam régi szőlőtőkéket, amiket korábban már próbáltak kiszántani, de szerencsére, nem bírtak velük, ezek mind ősi Kárpát-medencei fajták. Két-három évembe telt, míg sikerült kitakarítanom az ültetvényt és újra kialakítanom a sorokat a szőlővesszők bujtásával. Ezt persze, csak azért tudtam megcsinálni, mert felénk homoktalaj található, melynek olyan magas a kvarctartalma, hogy a filoxéra sose volt ellenfél. Közben eltelt 10 év, ezek is mind régi fajták voltak, a gyűjteményt én is gyarapítottam újabbakkal, de hogy valójában most mennyi is van, azt nem tudom megmondani, mert van, aminek a fajtáját még nem is tudtam meghatározni. Csupán annyi biztos, hogy ősi magyar szőlő. Némelyikből már fajtabort is tudok készíteni, akkora a hozama és a termésbiztonsága évről évre...
A régi autochton fajtáknak is megvannak a maguk előnyös tulajdonságai, melyek miatt a megváltozott körülmények közepette újra felértékelődhet a szerepük – forrás: Barcza Gábor
Barcza Gábor elmondta: a fekete kesely nevű fajta a vidékükön elterjedt volt, a piros szlankát azonban már kevesebben ismerték – a szakember ebből is készít és hoz forgalomba palackozott bort, tudomása szerint Magyarországon egyedüliként.
– Ezek a fajták valószínűleg nem voltak alkalmasak tömegtermelésre a szocializmusban, ezért kitalálták, hogy bogyójuk potyog, gyenge boruk van és így tovább – árulta el. – Utóbbiban akár még lehet is igazság, mert nem ad olyan magas alkoholtartalmú bort, de a fehérbornak nem is kell 14-15 százalékosnak lennie. Ez a fajta 11-12 százalékos alkoholtartalmat kínál csak, cserébe viszont finom, gyümölcsös a bora a saját vadélesztőtől. Nincs tehát szükség mindenféle hókuszpókuszra a gyümölcsösséghez... A régiek közül még a kövidinkát említeném, ami most már szerencsére hungarikum, az is könnyű bort ad. A fekete leányka, a piros és hagyományos bakator is honos volt errefelé, s ahogy mondtam, nagyon sokat még nem sikerült azonosítanom. Csemegeszőlőből is van ősi fajtám, például a tök szőlő, tüskés púpú zamatos, Zrínyi Ilona, kék- és fehér kecskecsöcsű és még sorolhatnám. Nagyon örülök, hogy annak idején meghagytam ezeket a régi fajtákat, még úgy is, hogy bizony, nem könnyű a gondozásuk, mert vegyesen lettek ültetve, így nehezebb a növényvédelmük. Viszont kuriózumok, szoktam vinni rendezvényekre fekete keselyből, illetve piros szlankából készült bort, amit azzal kínálok, hogy ilyet biztosan nem ittak még sehol.
A tiszaföldvári termelő borai: tudomása szerint hazánkban egyedüliként hoz forgalomba palackozott piros szlankát – forrás: Barcza Gábor
Barcza Gábor most 10 hektáron termel, ebből 4 hektárt foglal el a szőlő, s ennek része az autochton (így hívjuk ezeket a régi, őshonos szőlőket) fajtagyűjtemény.
Tavaly kezdett el a malbec fajtával foglalkozni, ami ugyan mai világfajtaként van számon tartva, de egyes források szerint a fajtát egy magyar paraszt vitte ki Franciaországba annak idején. De előbbieken kívül termel még kékfrankost és turánt is, utóbbi szerinte nagy jövő előtt áll. Három-négy éve a belőle készült bort versenyeken is megméreti, s általában ezüst, vagy arany minősítéssel tér haza. Érdekesség, hogy vakkóstolásnál több pontot szokott kapni, mert egyébként magas színanyag-tartalma miatt ráfogják, hogy festőszőlő. Két-három évnyi érlelés után oly mértékben elcsitulnak benne a tanninok, hogy a kóstolás végén rózsaillat és csokoládé íz marad a szájban. A szintén ősi fajtának számító kadarkát is termel, s fűszeres, kellemes bort, akár még sillert is állít elő belőle, szerinte adottságai nem feltétlenül arra predesztinálják, hogy nehéz vörösbor készüljön belőle.
A szakember kérdésünkre azt mondta: ezekre az őshonos fajtákra igenis lehetne, kellene alapozniuk a magyar termelőknek, mert például a kövidinka nem rohad, nem igényes a permetezésre (2-3 kontakt elég) és még jó bort is ad, szemben mondjuk, a Biankával, mely ugyan képes rommá teremni magát, nagy termést ad, de bora gyenge minőségű, csak ipari termelésre való.
A kövidinkát télire madzagra is akasztották, mert nem rohadt, stabil fajta volt, így lett belőle finom téli csemege. Kései szüretelés esetén koncentrálódik benne a cukor. Hasonló adottságokat mutat a piros szlanka is. Igenis, nagyobb mértékben lehetne telepíteni ezeket – ezt azonban a bürokrácia, az ismerethiány, a rossz beidegződések és a szakmában is erősödő sznobizmus gátolja. A többség még ma is a franciákat sztárolja...
