Nem koncentrálhatunk csak önellátásra, annak éhezés lenne a vége

Milyen gondok, problémák ezek, miből fakadnak és mi lehet a megoldás? Többek között ezeknek próbáltunk utánajárni Hollósi Dáviddal, az MBH Bank Agrár- és Élelmiszeripari Üzletágának ügyvezető igazgatójával. A szakértő elöljáróban elmondta: a magyar élelmiszeripar hagyományosan nagy tradícióval bír, ugyanakkor tagadhatatlan, a mostaninál volt már jobb állapotban is.

Amikor még mindenünk megvolt

– A kiegyezés után malomipari nagyhatalom lettünk, kifejezetten magas hozzáadott érték-képzéssel. Mi láttunk el a régiót cukorral is. A 19-20. század fordulóján a magyar élelmiszeripar önmagában közel akkora termelési értékkel rendelkezett, mint a többi ipari alágazat együttvéve – bocsátotta előre Hollósi Dávid. – Az ipar fejlődésével csökkent ugyan a szerepe, viszont továbbra is kiemelt húzóágazat volt. A 19-20. század fordulóján az export 60-70 százalékát mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek adták. Ma ez 5-10 százalék.

– Nagy törést jelentett a magyar élelmiszeripar számára Trianon. Miért is? Trianon előtt ideális egyensúlyi állapot alakult ki, az Alföldön élelmiszert termeltünk a hegyvidéknek, a hegyvidék pedig fát, érceket biztosított. 15,2 millió kataszteri holdnyi erdőterület adta az alapot az aktív fa-külkereskedelemhez. A sóbányák biztosították a határokon belül a legfontosabb fűszert az élelmezéshez. Élelmiszer-konjunktúra, fejlődő külkereskedelmi kapcsolatok, kisgazda mozgalmak, prosperáló takarékszövetkezetek, bankok jellemzik ezt az időszakot. Trianon után elveszett az élelmiszeripari gyártókapacitás 45 százaléka, a határon belüli nyersanyag-utánpótlás, az erdők 90 százaléka, a vasúthálózat 65 százaléka, a belföldi fogyasztók (lakosság) 64 százaléka, valamint a tengeri kikötőnk. Ezzel a helyzettel szembesültünk akkor, s ha mindez még nem lett volna elég, egyik napról a másikra eltűntek a hús- és söripar beszállítói, az utódállamok autark, azaz önellátó gazdaságpolitikát folytattak, tehát számunkra piacként megszűntek létezni, az infláció felgyorsult, évtizedes exportnehézségek alakultak ki, kapacitásfeleslegek jelentek meg a malomiparban, a söriparban, a szesziparban.

Hollósi Dávid, az MBH Bank Agrár- és Élelmiszeripari Üzletágának ügyvezető igazgatója – forrás: MBH Bank

Hollósi Dávid hozzátette: a háborús események 209 millió pengős kárt okoztak. Ez az összeg a háború előtti év termelésének csaknem 25 százaléka. Az élelmiszeripar termelésének aránya az iparból lefeleződött. Elpusztult hét vezető malom, 265 szeszgyárunkból 73 tudott csak újraindulni. A nyersanyagot megtermelő mezőgazdaság teljesítménye is jelentősen visszaesett, nőtt a mezőgazdasági termelők saját fogyasztásának aránya, létrejött egy erősebb kisparaszti réteg. Huszonöt százalékkal nőtt a magániparosok száma.

Az élelmiszeripari termelés az 1946-ban a háború előtti év 30 százalékát termelte, 1947-ben 65 százalékát, 1948-ban pedig már 94 százalékát. A trianoni traumát tehát nem egészen két évtized alatt sikerült kiheverni.

Az államosítás után termelési rendszerek működtek

Aztán jött a másik trauma: 1953-ra több lépcsőben államosították az élelmiszer-termelést. Minden termelőszövetkezet és állami gazdaság tagja lett egy termelési rendszernek. Összesen 75 ilyen működött, ebből 21 foglalkozott szántóföldi növénytermesztéssel, 29 kertészettel, 24 pedig állattenyésztéssel. A háztáji meghatározó volt az árutojás-termelésben (40 százalék folyt a nagy gazdaságoknál), illetve a sertéstartásban (a hizlalás teljes egészében a háztájiban zajlott, a kocanevelés és a malacoztatás történt a nagy gazdaságokban).

Majd következett a harmadik nagy kataklizma, a rendszerváltás, amikor a magyar élelmiszeripar az orosz exportpiac elvesztésével és az EU-hoz való közeledéssel találkozott. Az ország gazdasági és politikai rendszerváltása elindította az állami vagyon privatizációját. 1995-re a privatizációra felkínált 138 állami élelmiszeripari vállalatból 95 privatizációja befejeződött. Ez 133,5 milliárd forintnyi jegyzett tőkét jelentett. Mai áron ez 1907 milliárd forint lenne. Ezt követően 32 százaléknyi maradt az állami tulajdon, 30 százalék a belföldi, 38 százalék pedig a külföldi tulajdon. A befektetők, felismerve az élelmiszerfogyasztás rugalmatlanságát, mezőgazdasági nyersanyagok ellátottságát, relatíve alacsony árát, kiemelten keresték az élelmiszeripari vállalatokat. A privatizációval és a gyárak elvesztésével komplett ellátási rendszerek omlottak össze, a külpiaci függőségünk pedig növekedett.

A befektetők, felismerve az élelmiszerfogyasztás rugalmatlanságát, mezőgazdasági nyersanyagok ellátottságát, relatíve alacsony árát, kiemelten keresték az élelmiszeripari vállalatokat – forrás: Pixabay

Nincs nagy elmaradásunk, de új utakat kell keresnünk

– A rendszerváltásig nőtt az agrártermelésünk, aztán következett egy drasztikus zuhanás, és 1995 óta körülbelül – kisebb-nagyobb kiugrásoktól és mélypontoktól eltekintve – a '60-as évek szintjét hozzuk konstans árakkal számolva évi 6 milliárd amerikai dollár körüli értékben. Alapvetően a magyar élelmiszeripart a rendszerváltás óta a kiútkeresés jellemzi abból a helyzetből, amibe kétszer is került régi, hagyományos piacai elvesztése miatt – fogalmazott Hollósi Dávid. – Ami azt illeti, hatékonyságban nem vagyunk jelentős elmaradásban a nyugati versenytársaktól, hozzuk az EU-átlag közeli szintet (főleg a nagyvállalataink), ami nem rossz, figyelembe véve, hogy az EU többségét a nyugati, fejlettebb gazdasági szerkezetű országok adják. Ráadásul az Európai Unió élelmiszerpiaca a világ legfejlettebbike. Az újkori modell kialakításához azonban valóban új utakat szükséges keresnünk, másfajta szemléletet kell kialakítanunk. Nincs ebben semmi új: gondolkodjunk globálisan, cselekedjünk lokálisan. Merjünk kicsik lenni, de egyúttal okosak is: érdemes régiós együttműködésben gondolkodnunk.

– Ez lehet termékpálya-szintű, tehát hogy például más országból érkező alapanyagokat dolgozunk fel, illetve fordítva, a nálunk megtermelt alapanyagokból másik országban gyártanak készterméket. Ez alatt azt értem, hogy a közép-európai országokban kialakul egyfajta természetes munkamegosztás, ki-ki a maga leginkább erős termékpályáin tölt be vezető szerepet. Magyarország méretében kicsi, de az iparág sokkal több, legalább kétszer-háromszor ennyi embert képes ellátni élelmiszerrel, mint amennyit ma termel. Ezért muszáj kilépnünk a nemzetközi piacra, ami számunkra természetes módon, piaci lehetőségeket tekintve a közép-kelet-európai országokat jelenti, de meg merem kockáztatni, hogy akár a Balkánt is. Hiszen vannak olyan termékeink, amelyeket ott szívesen fogyasztanának, de nem tudják megtermelni. Azt gondolom, ilyen együttműködésre leginkább a sertés- és a baromfi-termékpálya esetében lenne lehetőség – jelezte Hollósi Dávid.

Ne elégedjünk meg alapanyag-termeléssel, alakítsunk ki termékpályákat – forrás: Pixabay

– Régi idea, hogy legyünk önellátók, száz százalékban lássuk el a saját piacainkat, de ez nem lehetséges, hiszen hozzánk is érkezik bőven külföldi áru, és a világban, de az Európai Unióban biztosan szabadpiaci mozgás van. Mindig azt szoktam mondani, hogy a híres szabolcsi almatermesztők nem a szomszéd almatermesztővel versenyeznek, hanem a banánnal – mondta az ügyvezető igazgató. – Ezt érdemes ma már mindenkinek szem előtt tartania. Másrészt jó is, ha egy magyar cég a külföldi piacon jelenik meg, ez egyfajta tanulási, vagy inkább szocializációs lehetőség, megtapasztalni a versenyhelyzetet idegen közegben. Amikor csak saját piacra termel egy ország, azt úgy hívják, hogy Észak-Korea, aminek éhezés lesz a vége. Ma már nem lehet, és nem is szabad bezárkózni.

Ne külföldre termeljünk, dolgozzuk fel

Hollósi Dávid azt is hozzátette: jól hangzik, hogy Franciaországhoz, Olaszországhoz, Spanyolországhoz, Németországhoz, Hollandiához vagy Lengyelországhoz viszonyítva nagyobb az élelmiszer-gazdaságunk súlya, de ez nem annyira dicséret, inkább azt jelzi, hogy az említett országokban fejlettebb az ipar, a kereskedelem és a szolgáltatás, mint nálunk. Ez a trend akkor fordul meg nálunk, ha az említett ágazatok itt is megerősödnek – ez azonban csak szerves gazdaságfejlődés eredménye lehet, az ehhez vezető utat minden országnak be kell járnia, így hazánknak is.

Kiváló a gabonaexport-képességünk, azonban nem szabadna, hogy a jövőben is ez legyen a cél – forrás: Pixabay

– Jelen helyzetben kiváló a gabonaexport-képességünk, azonban nem szabadna, hogy a jövőben is ez legyen a cél. Ne külföldre termeljünk (körülbelül a termés felét exportáljuk, a másik felének nagyobbik részéből pedig takarmány lesz), hanem igenis, dolgozzuk fel, és készüljön a gabonából termék itthon – fogalmazott a szakértő.

Hollósi Dávid szerint némileg kedvezőtlen a növénytermesztés és az állattenyésztés aránya – ez maradhat így is, ahogy most van (erősebb a növénytermesztés), de akkor épüljenek erre termékpályák, ne elégedjünk meg az alapanyagtermeléssel. Legyen 8-10 olyan termékpályánk, amelyek végén 4-5 exportképes nagyvállalat működik, és ők szervezzék maguk alá a termelést. A szakértő a baromfi-, sertés-, tej-, búza- és kukorica termékpályák, az üvegházi termesztés és a konzervipar fejlesztését kiemelt célnak tartja.

– Ami pedig az agráriumot illeti: manapság túl sok az agrárpolitika és kevés az agribusiness, azaz túlságosan „mező" és kevésbé „gazdaság" az ágazat, ezen a szemléleten a jövőnk érdekében mindenképpen változtatnunk kell – szögezte le. – Megújulásra, ESG-szemléletre, zöldpolitikára, zöldfinanszírozásra van szükség, annál is inkább, mert a világ ellátási láncaiba csak üzleti szemléletet alkalmazva lehet bekapcsolódni. El kell fogadnunk, hogy a világ folyamatosan változik, amihez nekünk igazodnunk kell. Változnak a táplálkozási szokások, új fogyasztók új trendeket diktálnak, nemcsak a termékek, hanem ezek előállítása terén is. Ezért tudásunk folyamatos bővítésére és nyitottságra van szükség, másképp elmegy mellettünk a világ.