A viktoriánus kori Angliában veszélyes dolognak számított a fagyizás, rengetegen haltak meg miatta. De mi volt ennek az oka, és végül mitől vált a fagyizás biztonságossá?
Fagylalttörténelem
A fagyasztott desszertek eredete nem teljesen tisztázott, számos beszámoló létezik különféle jégalapú édességekről a különböző korszakokból. Egyes források szerint hasonló desszertek már i. e. 550 körül is léteztek Perzsiában, az i. u. első századból fennmaradt római szakácskönyvben pedig szerepeltek is hóval megszórt desszertek receptjei. A római császárok állítólag rabszolgákat küldtek a hegycsúcsokra, hogy friss havat hozzanak, amelyet aztán ízesítettek, és a jégkrém egy korai formájaként szolgáltak fel.
Egyfajta jégkrémet Kínában már i. e. 200 körül is készítettek: tej és rizs keverékét hóba bugyolálva megfagyasztották. Japánban a Heian-korszakra (794–1185) nyúlik vissza a kakigōri nevű desszert, amely tulajdonképpen egy jégkása: a téli hónapokban félretett jégtömbökből készítettek nyáron jégforgácsot, amelyet édes sziruppal tálaltak az úri népeknek.
Az első, mai értelemben vett fagylaltrecept egy 1718-as angol receptkönyvben található. Az első fagylaltgép pedig 1834-ben született meg Philadelphiában, amivel a háztartásbeli Nancy Maria Johnson kirobbantotta a fagylaltforradalmat.
Tragédiákhoz vezetett a fagyizás Angliában
Az ostyából készült tölcsér szabadalmát csak 1902-ben adta be egy olasz bevándorló New Yorkban, illetve egy amerikai szír férfi is feltalálta a kúp alakúra hajtott gofrit, amelyből kiválóan fogyasztható volt a fagylalt.
Azonban a fagyi már a 19. században is rendkívül népszerű volt Angliában, mozgó fagylaltárusok járták az utcákat, csakhogy mivel ekkor még ehető tölcsér nem létezett, egy apró üvegpohárban adagolták, amely egy pennybe került, ezért penny lick („filléres nyalás") néven terjedt el: a vevő egy penny áráért tisztára nyalhatott egy kis üvegpoharat. Ez azonban hatalmas veszélyekkel járt.
Ekkoriban az emberek még nem sokat tudtak a különféle baktériumokról és kórokozókról, illetve a veszélyről és kockázatokról, amit ezek magukban hordoznak, ezért miután a penny licket a vásárlók kinyalogatták, azt az árus újratöltötte, majd átadta a következő fagyizónak, aki szintén kinyalogatta, és így tovább. Ha esetleg el is öblítették, azt egy lavór vízben tették, amelyben már előtte is többször elöblítették a pohárkákat. Ráadásul volt, hogy a víz már alapjáraton is szennyvízzel volt fertőzött, aminek következtében maga a fagylalt is sok szennyvíz nyomát tartalmazta.
Régen a fagyizás komoly veszélyeket hordozott magában – fotó: Shutterstock
Ekkoriban egyébként is nagyon magas volt a csecsemőhalandóság többek között a kolera és a tuberkolózis miatt, a fagyiőrület pedig súlyosbított a helyzeten: többször is felmerült, hogy a tuberkolózis vagy kolera terjedésének okát a fagylaltokban kell keresni.
A Lancet nevű orvosi folyóirat 1879-es cikkében a kolera kitörését az üvegtölcsérek újrafelhasználásával kötötte össze: „A tisztításhoz a poharat piszkos vízbe mártják, mely már tartalmazza a korábbi vásárlók nyálát. Ezután egy kicsi, nedves kendővel eltörlik, végül pedig egy piszkos kocsi tetején köt ki."
Amint a tuberkulózis járványszerűen Angliára tört, az orvosi közösség azonnal a fagylaltárusokra kezdett gyanakodni.
Miután Robert Koch 1882-ben felfedezte a tbc-ért felelős mikroorganizmust, 1899-ben, a tbc-től való félelmében London elfogadott egy törvényt, amely betiltotta a filléres fagyinyalások intézményét. Néhány fagylaltárus azonban továbbra is használta az üvegtölcséreket, egészen az 1920–30-as évekig, amíg szélesebb körű tiltás alá nem került a filléres nyalakodás, valamint el nem terjedtek széles körben az ehető tölcsérek.
Tölcsértörténelem
A tölcsér szabadalmaztatásáról megoszlanak a vélemények, egyesek Antonio Valvona, egy Manchesterben élő olasz nevéhez kötik, aki 1902-ben szabadalmaztatta a tölcsér elődjét, más források a tölcsér ősatyjának a New Yorkban élő olaszt, Italo Marchionit tartják, aki 1896-ban mutatta be, majd 1903-ban szabadalmaztatta az ehető fagyispoharat.
E szabadalmaktól függetlenül 1904-ben megjelent egy tölcsér a St. Louis-i világkiállításon is, ahol egy cukrász, Ernest A. Hamwi a történet szerint ropogós, gofriszerű ételt árult az egyik fülkében, közvetlenül egy fagylaltárus mellett. A fagylaltárus olyan népszerű volt, hogy egy idő után kifogyott a tányéraiból, Hamwi pedig gyorsan tölcséreket sodort a tésztáiból, hogy kisegítse őt. Hamwi és a fagylaltárus szimbiózisa hatalmas sikert aratott, létrehozva a fagylaltozás mai formáját. A cukrász később megalapította saját tölcsérgyárát is, ahol eredetileg kézzel, majd a tölcsér népszerűségének folyamatos növekedése miatt már gépekkel gyártották a tölcséreket.
A tölcsér szabadalmaztatásáról megoszlanak a vélemények – fotó: Shutterstock
Focistákat tölcsérért
Hogy Magyarországra mikor jutott el a tölcsér, azt nem lehet pontosan tudni. Annyi azonban kiderül a Magyar Ipar egyik cikkéből, hogy 1902-ben már nálunk is biztosan megjelent a tölcsér használata. Tömeggyártása hazánkban az 1920-as években indulhatott be, a második világháborúra pedig olyan fontos lett a magyaroknak, hogy tölcsérválságot is kikiáltottak.
A magyarkonyhaonline.hu azt írja, hogy a tölcsér a rendszerváltás után különösen értékesnek számított: Magyarország 1991-ben három labdarúgót adott el más csapatoknak, és cserébe pénz helyett többek között fagylaltport és tölcséreket, kávéfőzőt, tévéket, illetve 30 ezer üveg sört kértek. A Délmagyarország cikke akkor úgy fogalmazott: „A fagylaltpor és -ostya mint válogatott labdarúgók ellenértéke, abszolút újdonságnak számít a világpiacon."
Források: noklapja.hu, telex.hu
_fill_360x200_0.jpg "Ezt tudják élesben a Väderstad gépei")
