Így vall egy helyütt írói szándékairól Fekete István író, a természet, az erdő és a mezőgazdaság szerelmese. Barátjával, Csathó Kálmánnal együtt az erdész-vadász irodalom egyik legismertebb művelője, Jókai mellett minden idők legolvasottabb magyar írója. Könyvei közel 9 milliós példányszámban jelentek meg. Gyermekkorunk kedvencei, a Tüskevár, a Téli berek, a Vuk és a Koppányi aga testamentuma regények József Attila-díjas szerzője 124 évvel ezelőtt, január 25-én látta meg a napvilágot a Somogy vármegyei Göllén.

Kevesen tudják róla, hogy egyik őse a nagy francia forradalom menekültje, dédnagybátyja pedig Damjanich János honvédtábornok, aradi vértanú volt.

1923-ban felvették a debreceni Gazdasági Akadémiára, ám az Alföldön nem érezte jól magát, végül Mosonmagyaróváron szerzett mezőgazdász diplomát. 1926-ban Bakócán lett gazdatiszt, majd feleségével Ajkára költözött a holland származású földbirtokos, Nirnsee Ferenc birtokára.

Fekete István

E fotót látva is érzékelhető arcán az a derű és tisztaság, ami egész életét, gondolkodását jellemezte – forrás: Facebook/Fekete István író – rajongói oldal

Munkája alatt fellendült a birtok, tej- és sajtüzemet szervezett az uradalomban, valamint szeszfőzdét is irányított. Mint az ajkai nagybirtok főintézője búzafajtát nemesített, eredményei országos visszhangot keltettek, még a Gazdatisztek Lapja is nagy elismeréssel írt róla. Az Országos Állattenyésztési Kiállításokon rendszeresen díjat nyertek az irányítása alatt tenyésztett merinói kosok.

Bár gazdatisztként sikeres pálya állt mögötte és előtte, ennél is kreatívabb életre vágyott. Kezdetben a Nimród vadászújságba írt, eleinte szakcikkeket és vadászélmények leírásait, azonban a szerkesztő és vadászíró Kittenberger Kálmán néhány líraibb elbeszélését is elfogadta és bátorította a kezdő írót. Fekete István nagyjából 1934 körül ébredt rá, hogy irodalmi pálya áll előtte és hogy vágyik is rá, hogy komolyan foglalkozhasson írói terveivel.



Sikeres íróvá vált. 1946 tavaszán azonban tiltó indexre került a proletárdiktatúráról és a bolsevizmusról írott művei miatt. A politikai rendőrség, az ÁVO is bántalmazta emiatt. Szemét kiverték, szétcsapták a veséjét és hajnalban egy katonai kocsiból kidobták a János Kórház mellett, ahol két járókelő találta meg. Az 1949. tavaszi „tisztogatásig" Budapesten, a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott, ahol több mint egy tucat teljesen új megoldású mezőgazdasági oktatófilmet írt és rendezett. Ezután politikai okokból könyveit nem adták ki, állandó állást sehol sem kapott, alkalmi munkából (például uszályrakodásból) tartotta el családját 1951 őszéig, amikor nagy nehezen tanári álláshoz jutott a kunszentmártoni Halászmesterképző Iskolában.

Osztályidegenként az új könyvkiadóknak és a folyóiratokba nem publikálhatott, igaz, a Sztálin halálát követő itthoni változásokig ő sem ajánlkozott náluk. Miután kizárták a Magyar Írók Szövetségéből, már csak az Új Ember és a Vigilia című katolikus lapok fogadták szívesen írásait, apróbb, tárcaszerű novelláit.

A lapok szerkesztői, Saád Béla és Sík Sándor régebbről ismerték Fekete Istvánt és olyan katolikus íróként tartották számon, aki irányzatok és mozgalmak mellett nem szívesen kötelezi el magát, ám hite megingathatatlan, barátai mellett pedig mindhalálig kitart. A változások idején e függetlenség a megbízhatóságot is jelentette.


A hatvanas évek közepétől háromkötetesre tervezett önéletírásán dolgozott, de 1968-ban, majd 1969-ben is szívinfarktust kapott, amelyekből még sikerült felépülnie. A harmadik azonban végzetes volt, és 1970. június 23-án meghalt. Népszerűsége máig töretlen, a természettel együtt élő és érző, annak titkait jól ismerő emberként írásaival új műfajt teremtett.