A Szent Mártonnal kapcsolatos legendák révén létrejött gasztronómiai tradíció, miszerint Márton-napon libasültet kell enni, szorosan egybeforrt az új bor megkóstolásával, és eredetileg az aktuális év termését hivatott megünnepelni. Ma már a hagyomány valódi jelentése jórészt feledésbe merült, az pedig különösen, hogy hogyan is kerül a Márton-napi szárnyas a tányérunkra.

libacomb

Márton-napon elmaradhatatlan a libasült – fotó: Shutterstock

Honnan ered a libatömés?

A libatömés tradíciója az ókori Egyiptomig nyúlik vissza, ahol felfigyeltek arra, hogy a vándormadarak jóval többet esznek a szükséges mennyiségnél, mielőtt útra kelnek. A felhalmozott extrakalóriákból aztán zsírraktárat képeznek a bőrük alatt, valamint a májukban, hogy a hosszú repülés közben legyen elegendő hasznosítható energiájuk. Az egyiptomiak ezért kezdték el a haszonállatként tartott libáikat táppal tömni, a szokást pedig később a görögök, majd pedig a rómaiak is átvették.

Hazánkban vélhetően a 11–12. század környékén kezdhettek el libát tömni, az ekkori gyakorlat szerint leginkább árpadarával, ám a 18. századtól kezdődően már egyre inkább hódított a kukorica is. A libatömés célja a máj hizlalása volt. A libamáj hamar az alföldi parasztcsaládok legfőbb bevételi forrása lett, majd a tömés országszerte elterjedt szokássá vált, az 1960-as évektől kezdve pedig nagyüzemi körülmények között is tömni kezdték a libákat.

Ha a libatömést szakszerűen és megfelelő körülmények között végzik, nem minősül állatkínzásnak, így nincs is betiltva hazánkban. Tömni kizárólag hím egyedeket szoktak, ugyanis a tojók mája nem hizlalható kellően. A háztáji gazdaságokban a gúnárokat a tömés előtti időszakban sokat legeltetik, azaz zöldtakarmánnyal látják el, és igyekeznek figyelmesen bánni velük, ugyanis minél jobban érzi magát a madár, annál többet fogyaszt saját akaratából a rostokban gazdag eleségből, mely hozzájárul a tömés előkészítéséhez, tehát a nyelőcső tágulásához, hiszen a takarmány itt tárolódik, amíg a gyomor túl van telítve.

A töméshez – ha humánusan végzik – a gazdák egy puha, hajlékony és tisztítható gumicsövet használnak, ezen keresztül, néhány másodperc alatt préselik be a liba nyelőcsövébe a táplálékot. A tömés körülbelül két héten keresztül tart, az egyszerre bevitt takarmány mennyiségét pedig fokozatosan növelik.


Szenvednek emiatt a libák?

Ha minden szakszerűen, valamint a felelős állattartás szabályai szerint zajlik, a tömés alapvetően nem okoz sem fájdalmat, sem pedig egyéb kínszenvedést a libáknak. Léteznek persze olyan üzemi telepek is, ahol nem szempont az állatok jólléte – a ketreces tartás, a zsúfoltság és a korlátozott mozgáslehetőség okozta stressz pedig kétségkívül megviseli az ilyen helyeken gondozott libákat. Ráadásul a nagyüzemi telepeken a tömés sem éppen humánus módon zajlik, hanem sokszor gépi tömlők segítségével. A libákat sokszor be is nyugtatózzák, valamint antibiotikum-kúrára fogják, hogy bírják a gyötrődést.

Ezért alaposan tájékozódjunk, honnan érdemes beszerezni azt a baromfit, amely az ünnepi asztalra kerül; vásároljunk körültekintően, lehetőleg termelői piacon vagy háztáji gazdaságok üzleteiben; ha pedig nem otthon fogyasztjuk a libasültet, próbáljunk meg tájékozódni az étterem forrásairól.

Forrás: greendex.hu