A zöldségtermesztésben is a magasabb munkaerőköltségekből, drágább szaporítóanyagból, a hirtelen megemelkedett üzemanyag-, műtrágya- és növényvédőszer-árakból adódó nagyobb ráfordításoknak  – a jövedelmező gazdálkodás érdekében – a bevételek növelésével kell megtérülniük.

Ehhez szükségessé vált több növénytermesztési technológiának a megnövekedett kiadásokhoz való igazítása, a termesztéstechnológián belül egyes agrotechnikai elemek felülvizsgálata, szükség esetén az alkalmazott ökotechnikai és fitotechnikai eljárások változtatása.

Bár első megközelítésre az eddig jól-rosszul alkalmazott sor- és tőtávolság, a tenyészterület, a tőelrendezés kevés összefüggést mutat a megváltozott gazdasági tényezőkkel és költségekkel, mégis érdemes a régi és az új fajták tenyészterület-igényét a változó technológiák, az ápolási és szedési munkák halaszthatatlan gépesítése, de a megváltozott gazdasági és klímaviszonyok miatt is átgondolni, újravizsgálni.


Mielőtt az említett technológiai elemek és a termésmennyiség, -minőség és a koraiság összefüggéseit értékelnénk, érdemes a gyakran használt tenyészterület, tő- és sortávolság vagy a növénysűrűség fogalmakat pontosítani.

Mit jelent a tenyészterület, a tő- és sortávolság és a növénysűrűség?

A tenyészterület alatt a sor- és tőtávolság szorzatából adódó, a növényegyedek rendelkezésére álló termesztőfelületet értjük. Ikersoros, szalagos vagy ágyásos termesztésnél, azaz változó sortávolság esetén a tenyészterületet az átlagos sortávolság és a soron belüli tőtávolság szorzata adja. Ebből számíthatjuk az állománysűrűséget, vagyis kisüzemben az egy négyzetméterre (db/m2), illetve nagyüzemi méretekben az egy hektárra (db/ha) eső növényszámot.

saláta

Érdemes a gyakran használt tenyészterület, tő- és sortávolság vagy a növénysűrűség fogalmakat tisztázni – fotó: Shutterstock

Általánosan használt fogalom még a tőelrendezés vagy térállás, ami a sor vagy a sorok és a tövek távolságának egymáshoz viszonyított arányát jelenti. A tőállás lehet szabálytalan (pl. szabadföldi termesztéshez történő szálas palántanevelésnél alkalmazott magvetés), illetve szabályos (pl. négyzetes, soros). Ez utóbbi esetében megkülönböztetünk egysoros (szimpla soros) és ikersoros vetést.

Különlegesnek számító sor- és tőelrendezések rendszerint egy-egy konkrét termesztéstechnológiai probléma megoldáshoz kötődnek. Ilyen a szalagos vagy ágyásos vetés (több sor után egy nagyobb távolság, azaz több sor üresen marad), a művelőutas termesztés (10-20 méter után a gépeknek közlekedő utat hagynak ki), ami többnyire a zöldségvetőmag-termesztésnél használatos, illetve a vezetőbarázdás megoldás, amely során a traktor kereke egy mély (15-20 cm) árokban halad iránytartás céljából.

Ritkán alkalmazott az úgynevezett sávos vetés, ami átmenetnek tekinthető a szabályos és a szabálytalan tőállás között, ez esetben egy bizonyos sávon belül, néhány centiméter szélesen végzett szórt vetést kell érteni (pl. gyökérzöldségfélék bakhátas termesztésénél alkalmazott eljárás).

Az úgynevezett fészkes vetés, amit a nagy térállást igénylő növények esetében (pl. uborka, dinnye, tök) alkalmaznak, tekinthető szabályos vetésnek is, amennyiben nagy távolságra, általában azonos sor- és tőtávolság mellett egy helyre (fészekbe) több, de azonos számú magot helyeznek el. (Van, hogy az elvetett magvakat nem számolják, egy-egy helyre változóan 3-6 szem is kerül, ilyen vonatkozásban, a napjainkban már alig alkalmazott fészkes vetés nem mondható szabályos elrendezésnek.) Tenyészterület szempontjából speciális megoldásnak tekinthető a fűszerpaprika-termesztők által még itt-ott alkalmazott csokros ültetés, amikor egy ültetőlyukba 3-4 palántát is elhelyeznek.

Elméletben a fény kihasználása és a gyökér egyenletes elhelyezkedése szempontjából ideális a négyzetes vetés vagy ültetés, amely esetében a növény körül minden irányból azonos nagyságú szabad terület van. Ugyanakkor számtalan kísérleti adat és gyakorlati tapasztalat igazolja, hogy a sortávolság a tőtávolság rovására egy bizonyos határig növelhető anélkül, hogy a termésmennyiség és a termésminőség mérhető módon változna. Ezt a változtatást számos termesztési szempont miatt (pl. gépesítés, növényápolás stb.) a gyakorlat széles körben alkalmazza.

sárgarépa

A sortávolság a tőtávolság rovására egy bizonyos határig növelhető anélkül, hogy a termésmennyiség és a termésminőség mérhető módon változna – illusztráció: Shutterstock

Általánosnak tekinthető összefüggések a tenyészterület, valamint a termésmennyiség, a koraiság és a termésminőség között, amelyeket a növénysűrűség megállapításakor szem előtt kell tartani:

• A növénysűrűség fokozásával a területegységre vetített termésmennyiség, ugyan csökkenő mértékben, de egy határig növelhető.

• Kisebb tenyészterület esetén az egy növényre eső termésmennyiség csökken, és általában a minőség is gyengébb, romlik.

• A tenyészterület csökkentése eltérő módon hat a generatív, valamint a vegetatív részeikért termesztett növényekre. A paprika, paradicsom, uborka, bab, borsó stb. esetében, vagyis azoknál a zöldségféléknél, amelyeknél a gazdasági értelemben vett termés megegyezik a biológiai terméssel, kismértékben fokozza a koraiságot, míg a saláta, spenót, káposzta stb. fajoknál, amelyeknél a vegetatív növényi szervek a fogyasztott részek, egy bizonyos határ után rontja. Ennek az összefüggésnek elsősorban a primőrtermesztésben van jelentősége.

• Azonos növénysűrűség esetén, a változó sor- és tőtávolság fajokra (fajtákra) jellemző határig, sem a mennyiségre, sem a minőségre nincs káros hatással.

A nemesítők és a vetőmag-forgalmazók fajtaleírásaikban javaslatot tesznek a négyzetméterenként, illetve hektáronként kiültethető optimális növényszámra. Ezek az ajánlások általában tól-ig értékek, amin belül a termesztőnek az alkalmazott termesztési módszer, a helyi viszonyok és nem utolsósorban a piaci, illetve a közgazdasági tényezők ismeretének függvényében kell dönteni.

A zöldségfaj tulajdonságai közül a tenyészterület-igényt leginkább meghatározó a növekedési típus és a fajta generatív, illetve vegetatív jellege.

Ezeket a tulajdonságokat nemcsak a tenyészterület meghatározásakor vesszük figyelembe, az alkalmazott termesztéstechnológiát is alapvetően ezek határozzák meg (pl. síkművelés, támrendszer alkalmazása, öntözés és tápanyagellátás ütemezése, fitotechnikai beavatkozások). Ennek fontosságát jelzi, hogy a biztonságra többet adó termesztők sok esetben kis felületen próbatermesztést végeznek a nagyobb méretű, táblaszintű alkalmazás előtt.

Hajtatásban, például paprika, paradicsom vagy padlizsán esetén külön-külön fajtákat ajánlanak a nemesítők a téli és a tavaszi hajtatásra. De a változó fényviszonyok miatt, attól függően, hogy tél elején vagy végén, illetve kora tavasszal vagy tavasz végén ültetnek, az idő előrehaladtával, a jobb fényviszonyokat kihasználva, adott fajta esetében is csökkentik a tenyészterületet, azaz növelik a növényszámot.

paradicsom

A zöldségfaj tulajdonságai közül a tenyészterület-igényt leginkább meghatározó a növekedési típus és a fajta generatív, illetve vegetatív jellege – fotó: Shutterstock

Szabadföldi körülmények között termesztett növények esetében a talaj minősége (kötöttség, humusztartalom stb.) lehet olyan tényező, amely a növénysűrűséget is befolyásolja. Így külterjes viszonyok mellett (pl. házikerti termesztés vagy vegyszermentes növénynevelés) a talaj tápanyag-ellátottsága is módosíthatja a tenyészterületet, de árutermelő gazdaságokban, intenzív termesztéstechnológiák esetén a talajok ilyen korlátozó tényezőjét műtrágyázással ellensúlyozzuk.

Nem elhanyagolhatók a növénysűrűség megválasztásakor a növényegészségi szempontok. A növényállomány sűrítésével nagymértékben fokozódik a különböző gombás és baktériumos betegségek fellépésének a veszélye.

Most a vetéstervek készítése idején, a szaporítóanyag mennyiségének kalkulálásakor célszerű a fent említett összefüggésekre is figyelemmel lenni!