A Vidékfejlesztési Minisztérium 2009-ben indította el a Vadonleső természetmegfigyelő-programot azzal a céllal, hogy a természetbarátok a saját megfigyeléseik beküldésével részt vehessenek a fajok dokumentálásban. A programban 2018-ban a kihalás szélére került földikutyát választották az év emlősének azzal a nem titkolt szándékkal, hogy bemutassák az adott állatot, az ökológiai jelentőségét, és felhívják a figyelmet az élőlény fokozott védelmére.

A biológusok „kitömött zokninak" becézik hengerformája és plüssjátékra emlékeztető külseje miatt

A földikutya a Kárpát-medencében őshonos, kutatások szerint itt alakult ki körülbelül 2 millió évvel ezelőtt. Korábban egy fajnak hitték, pedig egy fajcsoport, ami öt genetikailag különböző fajjal – a magyar, az erdélyi, a délvidéki, a szerémségi és a mezőségi földikutyával – dicsekedhet. Ezek a fajok endemikusak, vagyis csak itt a Kárpát-medencében élnek.

Hazánkban ma három fajtát különböztetünk meg:

  • a magyar földikutyát (Nannospalax (leucodon) hungaricus),
  • az erdélyi földikutyát (Nannospalax (leucodon) transsylvanicus),
  • és a délvidéki földikutyát (Nannospalax (leucodon) montanosyrmiensis), Békés, Bács-Kiskun, Jász-Nagykunk-Szolnok és Hajdú-Bihar vármegyében.

Egyes becslések szerint földikutyából alig ezer példány él az országban, ezen belül is a legritkább a délvidéki földikutya populációja: világállománya 400 egyedre tehető, mely – néhány szerbiai példányt leszámítva – csak Magyarországon található, így a faj fennmaradása kizárólag Magyarországon garantálható.


délvidéki földikutya

Délvidéki földikutya – fotó: Németh Attila/Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület

Délvidéki földikutya

Hazánkban a földikutyát 1820 táján fedezte fel Kitaibel Pál botanikus és Ocskay Ferenc báró. Akkor még senki nem gondolta, hogy később milyen kiemelt figyelmet fog kapni ez az élőlény, 150 évvel a felfedezése után, máris a kihalás szélére sodródott.

A délvidéki földikutya (Nannospalax leocodon montanosyrmiensis) a száraz, homokos síkságokat, sztyeppréteket, mezőket és mezőgazdasági területeket szereti, de az élőhelye előbb a járatait felbolygató, egyedeit elpusztító mélyszántás, később pedig az építkezések eredményeképpen egyre jobban visszaszorulóban van. Míg egy évszázada a Dunántúlon is éltek földikutyák, és még a 20. század közepéről is találunk adatokat Borsod-Abaúj-Zemplén, Jász-Nagykun-Szolnok és Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei előfordulásukról is, ma már csak néhány megyében lelhetők fel, elsősorban Hajdú-Biharban, Bács-Kiskunban, Jász-Nagykunk-Szolnokban, emellett Csongrád és Békés vármegyében, illetve nemrégiben Pest vármegyében is újra találtak földikutyát.

Legnagyobb hazai állománya a Baja melletti egykori katonai gyakorlótéren él, amelyet 2017-ben miniszteri rendeletben védetté nyilvánítottak, Bajai Földikutya-rezervátum Természetvédelmi Terület néven.

A délvidéki földikutya hazánk és Európa egyik legritkább emlős állata. Hazánkban jogi védelmet élvez, természetvédelmi értéke 1 millió forint. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) kategória-rendszerében a kritikusan veszélyeztetett (Critically Endangered) élőlények közé tartozik.

Hogy élnek a földikutyák?

A délvidéki földikutya föld alatti járatokban közlekedik, teljes sötétségben és vakon él, emlős állat. A földikutyák a felszín alatti tájékozódás és a fajtársakkal való kommunikáció során a járat falán a homlokukkal kopogtatnak. Az így keltett rezgések segítségével érzékelik a föld alatti akadályokat és a fajtársak jelenlétét.

A földikutya az életkorának és a talaj színének függvényében feketés-barnás bundával rendelkezik, 15–24 cm hosszú és 25-35 dkg súlyú – a föld alatt él, és onnan nem szívesen merészkedik elő. Jelenlétére leginkább a nyomaiból lehet következtetni, azaz a vakondtúráshoz hasonló földhalmokból, amelyek egymástól 1,5-2 méter távolságra helyezkednek el.

A növények gyökereivel és hagymáival táplálkozik, emiatt régebben kártevőként tekintettek rá, napjainkra azonban ez megváltozott, a szakemberek inkább az ökológia fontosságát emelik ki: mert azzal, hogy több méter mélységben átforgatja a talajt, lényegében talajjavító tevékenységet végez.

Odalent kifinomult szaglásával és hallásával tájékozódik, de a Föld mágneses terének, illetve a szeizmikus impulzusok érzékelésére is képes. A szigorúan védett fajokról szóló szabályozás értelmében, ha választani kell a földművelés és a földikutya között, az utóbbinak kell előnyt élveznie.

A délvidéki földikutyák aktivitása elsősorban az ősz végi időszakban erősödik fel, ilyenkor hosszú, táplálékszerző járatokat építenek, ebben az időszakban jelennek meg a friss túrásaik is, amelyek alapján meg lehet becsülni a populáció nagyságát is. Vizet külön nem iszik, elegendő számára a táplálék természetes nedvességtartalma.

Magányos életmódot folytatnak, így minden állathoz a felszínen külön túráscsoport, a felszín alatt pedig külön – akár több száz méteres – járatrendszer tartozik. A földikutyák jelenlétére utal az, ha a járatból kitúrt földben néhány centiméter hosszú, 45 fokos szögben élesen leharapott gyökérdarabokat, tarackokat találunk.

A földikutyák kizárólag növényi táplálékot fogyasztanak: a mezei iringó, ökörfarkkóró, vadmurok, tyúkhúr, mogyorós lednek, zsurló és különböző fűfajok földalatti részeit.

Táplálékraktározó kamrákat készítenek a begyűjtött gyökereknek, hagymáknak, gumóknak, kifejezetten igényesek járataik tisztaságára, még külön ürülékgödörrel is rendelkeznek. Az utódok nevelésére levelekkel bélelt fészekgödröt használnak. Az állandó járataik a talaj mélyebb részeiben 25-65 cm mélyen futnak, míg a gyökérzónában az ideiglenes, táplálékszerző járataikat lehet felfedezni.