A hidrogéngáz belső égésű motorokban való alkalmazása nem újkeletű dolog, már az 1970-es évek közepén, az olajválság után a figyelem középpontjába került. Igaz, akkor még a gáztartályok gyártási technológiája mondhatni kezdetleges volt és a hidrogénüzemű motorok fejlesztésére sem fektettek különösebb hangsúlyt.
Az első hidrogénüzemű, szikra gyújtású motorral szerelt építőipari munkagép.
Inkább csak az autóbuszok terén indult néhány projekt és csak a kissszériás gyártásig jutottak. Ennek oka, hogy az Ottó-rendszerű, hidrogénnel működő motorok teljesítménye és forgatónyomatéka akkor még jóval elmaradt az ugyanolyan lökettérfogatú dízelekétől. Ma már természetesen e téren is merőben mások a műszaki lehetőségek.
Most a 3CX kotró-rakodó széria alapjára megszületett az első, hidrogénüzemű változat. A gáztartályok a gép jobb oldalán kaptak helyet, az erőforrás a Dieselmax 448 típusú motorblokk, Ottó-rendszerűvé áttervezett változata lett. A gázüzemhez szükséges segédberendezéseket még éppen sikerült a meglévő motorház alatt elhelyezni.
A Dieselmax 448 típusú motor.
A kipufogóból csak némi vízgőz, ami láthatóan távozik, a magas égési hőmérséklet miatt azonban a nitrogén-oxid szintje is megemelkedik, de ezt a szakemberek szerint könnyű orvosolni, főleg a mai, fejlett utánkezelő-rendszerekkel.
Fontos megjegyezni, hogy a vízgőz és a motorolaj keveredéséből agresszív, a fémeket megtámadó kénes sav keletkezik, ami lecsökkenti az olaj élettartamát is. Ez legalábbis így volt még a klasszikus ásványi alapú motorolajok esetében, de azóta a kenőanyagyártás is gyökeres fejlődéseken ment keresztül. Bár labor körülmények között már 1913-ban sikerült szénből mesterséges kenőolajat létrehozni a széles körű civil alkalmazás csak 1990-től kezdett lendületet venni, elsőként a motorsportban.
Forrás: www.jcb.com