A gubacsatkák olyan növényi nedvekkel táplálkozó kártevők, amelyek a fajra jellemző elváltozásokat okoznak a gazdanövényeken. Egyes fajaik a károsítás nyomán képződött gubacsokban élnek és szaporodnak, más részük szabadon, a levelek fonákán találhatók – írja a novenyvedoszer.hu.

A kártételük könnyen felismerhető arról, hogy a szívogatásuk következtében a leveleken gubacsszerű kinövések, szemölcsök képződnek, de előfordul, hogy a termésen is látható a károsításuk.

körte

Erős fertőzés következtében a fiatal fák visszamaradnak a növekedésben – fotó: pixabay.com

Körte gubacsatka

A körte gubacsatka károsítása után a szívogatás eredményeképpen a leveleken 2-3 mm nagyságú, mindkét oldalon kidomborodó, eleinte halványzöld, később pirosas vagy sárga gubacsok, úgynevezett himlők alakulnak ki, amelyek fonáki részén egy kis kerek, besüppedő nyílás látható. A fakadó leveleken a himlők sokszor a főér mindkét oldalán szabályos sorban vagy sorokban helyezkednek el.

A gubacsok egy idő elteltével elfeketednek, ellaposodnak. Ezeket az elhaló himlőket az atkák elhagyják, megindul a vándorlásuk felfelé a hajtásokon, ahol a fiatal leveleken a szívogatásukkal újabb gubacsokat képeznek.

Erős fertőzés következtében a fiatal fák visszamaradnak a növekedésben, és korai lombhullás figyelhető meg rajtuk. Idősebb körtefákon a fertőzés feltűnő ugyan, de kevésbé káros.

A körte gubacsatkáknak évente több nemzedéke is kifejlődik. A kifejlett egyedek a rügypikkelyek alatt telelnek át. Az áttelelő egyedek gyéríthetők tél végi lemosó permetezéssel, felszaporodásuk esetén a tenyészidőszakban felszívódó rovarölő szerekkel vagy atkaölő szerekkel mérsékelhető a kártételük. Fontos, hogy fertőzött fákról nem szabad szemzőhajtást és oltóvesszőt szedni.


dió

A gubacsatkák a rügypikkelyek alatt a diófa rügyeiben telelnek át, és a rügypattanás után bújnak elő – fotó: pixabay.com

Dió szemölcsös- és nemezes gubacsatkája

A diófáknak két gubacsatka kártevője is ismert: a szemölcsös gubacsatka (Eriophyes tristriatus) és a nemezes gubacsatka (Eriophyes erineus). Kárképük könnyen megkülönböztethető egymástól.

A szemölcsös gubacsatka jelenléte esetén apró, 1-2 mm méretű, kör alakú, a levél színe felé kiemelkedő szemölcsszerű képletek, dudorok jelennek meg a hajtásvégi, csúcsi leveleken.
Ezek az élénksárgás, vöröses színű gubacsok sűrűn borítják a zsenge leveleket, amelyek jellemzően egymás melletti, szomszédos levelek, gócban, azonos hajtáson vannak.

A nemezes gubacsatka az előbbinél nagyobb, 2-8 mm-es telepei a levél színe felé hólyagszerűen kiemelkednek, színűk azonos a levél színével. A gubacs hátoldalán eleinte fehér, később pedig barna színűvé változó szöszös bevonat alakul ki.

A gubacsatkák a rügypikkelyek alatt a diófa rügyeiben telelnek át, és a rügypattanás után bújnak elő. Apró (0,2 mm), szabad szemmel nem látható állatok, a jelenlétüket csak a szívogatás nyomán kialakuló gubacsok jelzik. Általában nem károsítják súlyosan a fákat, azonban feltűnő a kártételük. Megjelenésük után a fertőzött hajtásokat célszerű lemetszeni, eltávolítani a fáról, kémiai védekezés általában nem szükséges ellene.

Szilvakéreg gubacsatka

A kifejlett szilvakéreg gubacsatka teste hengeres, 0,12-0,14 mm hosszú, egyedüli tápnövénye a szilva. Szívogatásának következtében apró, gombostűfej nagyságú, gömbölyded gubacsok képződnek a rügyek, a hajtások, a vesszők tövében.

Színük kezdetben zöldes, majd barna, végül a kéreg színével egyező. Erősebb fertőzés során a gubacsok csoportosan helyezkednek el, gyűrű alakban körbevéve a hajtás, illetve a vessző tövét.

A kifejlett atkák a gubacsokban telelnek át, majd tavasszal elhagyják a gubacsokat, az új hajtásokra vándorolnak és azok tövén kezdik meg a károsításukat, aminek eredményeként új gubacsok képződnek.

Előfordul, hogy a gyümölcsök kocsányát is megtámadják. Általában nem szükséges külön védekezni ellenük.