Az inváziós fajok olyan idegenhonos fajok, amelyek egy adott élettérbe kerülve gyorsan terjednek, kiszorítják az őshonos fajokat, és sok esetben természetes ellenség híján átalakítják az adott ökológiai rendszer felépítését. Arról, hogy ez mekkora kárt okozhat a magyar vizekben, mit lehet tenni a visszaszorításukért, és mely fajok okozzák a legnagyobb változásokat, dr. Nagy Sándor Alexszel, a Magyar Haltani Társaság elnökével beszélgetett a greendex.hu.

Őshonos, idegenhonos, invazív

A vízi ökoszisztémák rendszerében meg kell különböztetni az őshonos és az idegenhonos halfajokat. Őshonosnak nevezzük azt a fajt, amely legalább 2000 éve a saját területén él, ott fejlődött ki. Minden más fajt, amely ezt követően került oda, idegenhonosnak nevezünk.

Az idegenhonos fajok csoportján belül megkülönböztetjük a spontán betelepülőket – ilyen például a halak esetében a gébfélék egy része: a tarka géb, a csupasztorkú géb, a feketeszájú géb stb., melyek a Kaszpi-tenger, az Azovi-tenger, a Fekete-tenger környékéről spontán módon érkeznek, és már hazánk területén is megjelentek – és az invazív vagy inváziós fajokat. Ez utóbbiak abban térnek el a spontán betelepülőktől, hogy emberi beavatkozás következtében kerülnek az élőhelyre, és így terjednek el, térhódításukkal veszélyeztetve a természetes életközösséget.


Egy-egy erőteljes behatásra, mint amilyen például egy inváziós faj megjelenése is, egészen más irányt vehet az ökoszisztéma fejlődése és alakulása, mint amerre enélkül haladt volna.

Fajok "jönnek és mennek", és az ökológiai rendszer ehhez idomul.

Mi a baj az invazív fajokkal?

Az invazív fajokkal két probléma lehet a vizes élőhelyeken: amikor egy faj ragadozóként jelenik meg, mint például az amurgéb, mindent elfogyaszt, és nemcsak a halakra veszélyes, hanem bármilyen más vízi élőlényre is. A másik probléma pedig az, hogy e faj táplálékkonkurenciát jelent. Mindkét esemény azt eredményezi, hogy az őshonos halfaunának vagy egy új ellensége jelenik meg, vagy pedig olyan táplálékkonkurense, amely elveszi előle a táplálékot. Így az adott ökoszisztéma új irányba alakul.

A szakember szerint a legnagyobb probléma az invazív halfajokkal az, hogy egyelőre nem áll rendelkezésre módszer arra nézve, hogy hogyan lehetne visszaszorítani őket. Például a Tisza, a Balaton és a legtöbb magyar víz tele van a busafélékkel, és mivel megszűnt a kereskedelmi halászat, a horgászok pedig az állománynak csupán 5 százalékát tudják visszafogni, nem lehet kordában tartani.

busa

Egyelőre nem áll rendelkezésre módszer arra nézve, hogy hogyan lehetne visszaszorítani az invazív halfajokat – fotó: Shutterstock

A busa egy erőteljes táplálékkonkurens, szűrő életmódú, azaz planktonikus szervezeteket – főleg zooplanktonokat és fitoplanktonokat – szűr, amelyek sok más halfajnak is táplálékul szolgálnak. Azonban egy 20–30 kilós busa hatalmas mennyiségű vizet tud átszűrni, jóval kevesebb táplálékot hagyva a kisebb, őshonos halfajoknak.

A gyakran emlegetett törpeharcsa – különösen a fekete törpeharcsa – szintén jelentős problémát okoz. Ezt az Észak-Amerikából származó invazív fajt szintén betelepítették, a cél az volt, hogy hatalmasra nőjön, csakhogy az itteni klíma és a körülmények ezt nem tették lehetővé. Mivel azonban finom a húsa, a Tisza-tóból például szelektív halászattal kifogják és értékesítik.

Komoly konkurenciát jelent az őshonos fajoknak a razbóra vagy a naphal is. Előbbit a '60-as években telepítették be véletlenül egy busaszállítmánnyal egy romániai tóba, ahonnan kiszabadult, bekerült a Duna vízrendszerébe, majd elszaporodott, és már minden vizünkben megtalálható.

Az akvarisztika hatása

Az akvarisztika is számos inváziós fajnak teret enged. A naphal Németországból származó import volt, melyet egy dunántúli halgazdaságba telepítettek be. Miután kiszabadult, előbb a Drávába, majd a Balatonba, ezt követően pedig szinte mindenhova eljutott.

A gébfélék közül a tarka géb, a csupasztorkú géb a Duna vízrendszerén spontán úszik fel, azonban a rendkívül invazív amurgéb akváriumi hal volt, és miután kiszabadult a természetbe – mert kidobták –, óriási terjeszkedésbe kezdett világszerte. Tehát semmiképpen sem szabad akváriumi halakat élővízbe dobni!

A horgászoknak nagyon fontos tudniuk, hogy amennyiben idegenhonos fajt, inváziós fajt fognak ki, a szabályozás értelmében nem dobhatják vissza a kifogott halat!

A klímaváltozás hatása az invazív fajok terjedésére

Egy szárazföldi lény számára egy 50 Celsius-fokos hőingadozás Magyarország területén azt jelenti, hogy esetükben a mínusz 20, majd a plusz 30 °C akár természetesnek is mondható. A vizek esetében azonban más a helyzet: a 0 °C-tól 25–26 °C-ig szűk a tartomány, ami azt jelenti, hogy egészen kis változás is jelentős folyamatokat indíthat el. Így a korábban szubtrópusi vagy akár trópusi halak magyar vizekben való megjelenése egyre inkább természetessé válhat.

Tisza

Semmiképpen sem szabad akváriumi halakat élővízbe dobni – fotó: Shutterstock

Mi a megoldás?

Fontos lenne, hogy minden olyan halfajnak, amely védett vagy őshonos, kidolgozott szaporítási technológiája legyen. A mesterséges szaporítási technológia, amely egyébként magyar haltenyésztési technológia néven vonult be a világon a köztudatba, a szakember szerint is nagyon jó. Korábban a gazdasági szempontból hasznos halakra koncentráltak, de más őshonos, veszélyeztetett halfajokkal is érdemes lenne foglalkozni.

Fontos lépés lenne az élőhelyvédelem, a fajvédelem, a kisvizek kiszáradásának megakadályozása, az aszályvédelem, az öntözési hálózatfejlesztés továbbgondolása és ezzel együtt a természetvédelmi területek vízellátásának szem előtt tartása is.

Olvasd el a témában az alábbi cikkünket is:

Ezért nagyon károsak az invazív halfajok vizeinkben