A Torinói Egyetem kutatója, Andrea Matranga új elmélete szerint az évszakok élesebb elkülönülése volt a földművelés kialakulásának egyik legfőbb katalizátora.
Az emberiség mintegy 200 ezer évig vadászó–gyűjtögető életmódot folytatott, mígnem a neolitikus forradalom során, mintegy hétezer éves időszak alatt, legalább hét, egymással kapcsolatban nem álló populációban kialakult a földművelés. Az i. e. 12. évezred környékén az olyan területeken, mint a Termékeny Félhold, Szubszaharai Afrika, Észak- és Dél-Kína, az Andok, Mexikó és az Egyesült Államok keleti része, a vadászó–gyűjtögető életmódot felváltotta a mezőgazdaság.
Az okokat illetően máig nincs egyértelmű magyarázat, de a klasszikus elméletek szerint a földművelés javította az élelmiszerellátást. Ezt azonban régészeti bizonyítékok cáfolják, hiszen a korai földművelők alacsonyabbak voltak és rosszabb egészségi állapotnak örvendtek elődeiknél. Ez arra utal, hogy a korai földművelés rosszabb tápértéket jelentett és életminőség-romlást okozott a gyűjtögetéshez és vadászathoz képest.
Andrea Matranga kutatása szerint a földművelés és a letelepedés hátterében a Föld éghajlatának változásai álltak. A jégkorszak után az évszakok közötti különbségek fokozódtak, ami az élelmiszer-biztonság csökkenéséhez vezetett a vadászó–gyűjtögető közösségekben. Az élesebb téli és nyári hőmérséklet-ingadozások, valamint az esős és száraz évszakok váltakozása arra késztette az embereket, hogy többletet termeljenek és raktározzanak. A nomád életmód helyett a letelepedés biztosította, hogy a közösségek átvészeljék az élelmiszerszegény időszakokat. Ez a változás tette lehetővé a földművelés kialakulását, hiszen a helyhez kötött életmód kedvezett a növénytermesztés és állattenyésztés megismerésének.
Az élesebb téli és nyári hőmérséklet-ingadozások, valamint az esős és száraz évszakok váltakozása arra késztette az embereket, hogy többletet termeljenek és raktározzanak – forrás: Pixabay
Matranga elmélete a Föld pályájának asztronómiai változásaiból indul ki. A jégkorszak idején a Föld tengelyének kisebb dőlésszöge és kevésbé elliptikus pályája miatt gyenge volt az időjárás szezonalitása. Az i. e. 12. évezredtől kezdődően azonban a dőlésszög nőtt és a pálya enyhén elliptikussá vált, ami az évszakok élesebb elkülönüléséhez vezetett. A markánsabb szezonalitás következtében a 30. és 40. szélességi fokok között a meleg nyarat hideg tél váltotta fel, míg a 15. és 20. fokok között az esős évszakot hosszú száraz időszak követte. Mindezt a Föld általános, 7–8 fokos felmelegedése és a gleccserek visszahúzódása kísérte. Ezek a változások arra ösztönözték az embereket, hogy letelepedjenek és alkalmazkodjanak a megváltozott körülményekhez.
Matranga hangsúlyozza, hogy elmélete nem zárja ki a lokális tényezők szerepét, például a népességnövekedést, vagy a vadállomány csökkenését. Ugyanakkor a globális szezonalitás az egyik legésszerűbb magyarázat arra, hogy miért alakult ki a földművelés egymástól függetlenül különböző földrajzi területeken. Az északi féltekén, ahol az évszakok változása élesebb volt, a mezőgazdaság gyorsabban fejlődött, ez pedig technológiai előnyt biztosított a térség lakói számára. Ez az eltérés később az emberiség fejlődési útját is befolyásolta, hiszen a technológiai innovációk és az állandó települések előbb jelentek meg a glóbusznak ezen a felén.
Forrás: G7.hu
Indexkép: Pixabay.hu
