Nagy környezetvédelmi előnyt jelent, hogy életciklusát tekintve a szalma semmilyen állapotában nem szennyez és ami még nagy előnye: megújuló anyagforrásnak számit. Hasznosításában óriási lehetőség nyílik a szalmaégető berendezésekben történő elégetésének. A száraz szalma fűtőértéke – max. 18 % nedvességtartalom esetén – a fűtőolaj fűtőértékének akár 1/3-ával is egyenértékű, ezért kiválóan alkalmas energiatermelésre. Ehhez azonban a jelenlegi tüzeléstechnikai megoldásokat tökéletesíteni kell.

Az energetikai hasznosítás hatásfokát növelni lehet, ha a szalmabálák helyett brikettálással előállított „biobrikettel” történik az elégetésük.  Az energetikai hasznosítás térhódítása mellett újabban – de ha alaposabban megnézzük, nem is annyira „újabban” – a szalma az építkezésben is kezd helyet követelni. Ismertes, hogy a szalma építkezésben való hasznosítása igen régi keletű. A hazai népi építészetben zsupptetők készítésére és vályogfalak összetevőjeként régóta használják. Az USA-ban a kirobbanó olajválság a 70-es években irányította a figyelmet a szalmabálákkal való építkezés felkarolására. A szalmabála hőszigetelő és hőtároló képessége kitűnő, ezért energiatakarékossági megfontolásból  indokolt lenne a „szalmaházak” építésének ösztönzése. Környezetvédelmi szempontból kiemelendő, hogy az ilyen házak építésének ökológiai lábnyoma kicsi (minthogy az „építőanyag” – szalma – előállítása nem hogy CO2-termeléssel, hanem egyenesen CO2-elnyeléssel jár).

A kb. 50x30x85 cm méretű szalmabálákat téglaszerűen kell elhelyezni a favázak közé, s erre a szerkezetre kerül a kívül és belül legalább 5 cm vastag agyagvakolat -  4 rétegben való felhordásban. Maguk a válaszfalak hagyományos szerkezetűek, jobbára téglából készülnek. Az ilyen építkezést szorgalmazók nem győzik azt hangoztatni, hogy a szalmabála nem építőanyag, csak szerkezetbe helyezve, agyagvakolatban rétegezve szakszerű alkalmazás mellett érvényesülhetnek  a szalma kedvező tulajdonságai.