A Zala vármegyei Borsfa településen működő Sava-Borsfa tartósítóüzem ügyvezetője szerint egyre nehezebb kigazdálkodni a rájuk nehezedő terheket, árakat pedig nemigen lehet emelni, mert ami náluk 20 forintos árnövekedés, az 50 forintra duzzad, mire a polcokra kerül az áru. Ezzel együtt nem veszítette el optimizmusát, mert mint mondta: enni mindig kell.
– Ez korábban az ÁFÉSZ savanyítóüzeme volt, ami bezárt és amikor megtudtam, hogy kiadó, eljöttem, megnéztem, elkértem a kulcsokat és azóta termelünk. Ennek most már több mint 16 éve – bocsátotta előre Szabó István. – A gyártmánylapot sikerült átmentenünk, egy ideig használtuk, de az évek alatt sok minden megváltozott, átalakult, így ezek a receptúrák is. A régi ÁFÉSZ-dolgozók közül egy év múlva már senki sem maradt, új munkavállalókat kellett felvennünk, s a termékpaletta is jócskán bővült, más felfogásban kezdtük el gyártani a termékeinket, új címkékkel, saját logóval. Házias ízekre törekszünk, tartósítószer-mentesen és ma már sok helyen ott vagyunk, az egyik legnagyobb áruházláncban is savanyított zöldségeinkkel és kompótainkkal. A kereslet meghaladja a kínálatot, de mi lassan elérjük teljesítőképességünk határát. Elsősorban az üzemméretre, a technológiára és az élőmunkaerő hiányára gondolok. Sajnos, horribilis a munkaerőköltség. Főleg most, hogy a kiskönyveseknél is duplájára emelkedett a napi bejelentés költsége.
Szabó István abban bízik, hogy a minőségi élelmiszerre mindig lesz igény – fotó: Horváth Attila
Szabó István hozzátette: ezeket a terheket már nem tudják áthárítani a fogyasztókra, mert az ő 20 forintos áremelésükből, mire a polcra kerül az áru, 50 forint lesz, mert mindenki igyekszik a saját költségnövekedését áthárítani. Az utóbbi időszakban nagyon sokat drágult például az üveg, ami Ukrajnából, Belorussziából és Moldovából érkezik a lapkával együtt. Ez annyiba kerül most, mint amennyibe 5 évvel ezelőtt maga a termék került a boltokban. Most már 150 forintos árról beszélünk az üveg esetében, ami korábban 50, még korábban pedig mindössze 10 forintba került. És akkor még nem mondtunk semmit sem arról, ami az üvegbe kerül...
– Tavaly ránk sózták az EPR-díjat is, amin máig nem tudom, micsoda, vagy mi célt szolgál, de az biztos, hogy semmilyen szolgáltatást nem kapunk érte – szögezte le. – Ez a kiterjesztett gyártói felelősség díj, minden egyes eladott termék után kilónként 88 forint plusz áfát kell befizetnem, de nem tudjuk, valójában miért és azt sem, mi lesz a sorsa ennek a pénznek. Amikor külföldi ismerőseimnek mesélek róla, csak néznek és megkérdezik: "Hülyék vagytok, hogy olyasmiért fizettek, amiért semmit nem kaptok?" Ráadásul az volt a kérés felénk a bevezetéskor, hogy ha lehet, ne hárítsuk tovább a fogyasztókra... Fizetjük a termékdíjat is, üvegenként 100 forintot, pedig a fogyasztóink nagy részénél elértük, hogy visszaadják az üveget. Van technológiánk, és mi még egyszer elmossuk. Új nagy üveget már nem is veszünk, mert 400 forintba kerül...
A Hamik paprika a világ legfinomabb snack-paprikája, ropogós, narancssárga termésében kevés mag van, íze édes – fotó: Horváth Attila
Az ügyvezető kérdésünkre azt is elmondta: amilyen árakkal találkozunk az áruházakban a termékeik kapcsán, az a duplája annak, amit ők kapnak értük. Persze, ezen nem kell csodálkozni, hiszen a kereskedelemben is rengeteg a teher, az egyik áruházlánc például minimális, 5 százalékos haszonkulccsal dolgozik. Kénytelen, másképp nem lenne versenyképes a konkurenciával.
– Volt egy horvát vevőm, rengeteget vásárolt, aztán egyszer csak azt mondta, nem jön többet, mert most már olcsóbban megkapja Horvátországban – magyarázta. – Ez akkor történt, amikor ennyire meggyengült a forint. Szlovéniába is szállítok az ottani magyaroknak, de ki tudja, meddig működhet az a piac is.
Emellett persze, ki kell fizetni a munkabért, az energiaszámlát (az irodákban már nem is fűtenek éppen ezért), a termelőknek az alapanyagot – ráadásul sajnos, előbbiekből egyre kevesebb van.
– Régi vágyam volt, hogy csináljak itt a környéken, mint réges-rég is volt, egy integrációt – árulta el. – Négy-öt éve próbálkozom vele, hát odáig nem jutottunk el, hogy legyen 5-6 olyan termelő, akire minden évben számíthatok. Van, aki abbahagyja, más ugyanazt már nem termeli a következő évben, és így tovább. Általában egyébként azért hagyják abba, mert egyszerűen nem kapnak embert, aki például leszedje úgy az uborkát, hogy közben nem teszi tönkre az egész növényt. Ezért az alapanyag nagy részét kénytelen vagyok a Dunán túlról beszerezni, ott még nagy felületen és nagy mennyiségben termelnek zöldségeket, gyümölcsöket.
Speciális termékük a szederbefőtt – fotó: Horváth Attila
A szakember szerint érdekes, hogy drága az élelmiszer, mégis fogy, minimális a forgalom-visszaesés. Enni ugyanis mindig kell – a nehézségek ellenére ebben bízik ő is. Meg abban, hogy a fejlesztései egyszer célba érnek.
– Az uniós fejlesztések adminisztrációja is annyira bonyolult, hogy azt elmondani nem lehet. Nem kérnek egy papírt, aztán mégis kérik, fekete tollal írtad alá, újra kell kékkel, lejárt a határidő, kérd meg újra, szóval hihetetlen. A napelemes beruházásunknál én már a fejemet fogtam. Azzal is ráfáztunk, mert most meg fillérekért lehet visszaszámlázni a termelt, betáplált áramot, én meg megvehetem a többszöröséért – fogalmazott. – Most azon agyalok, hogyan lehetne magamnak eltárolni és felhasználni itt, helyben. De ugyanígy jártunk a vízzel is, egyik napról a másikra brutálisan megdrágult. Márpedig abból itt elég sok fogy. Száz szónak is egy a vége: egy vállalkozónak sohase könnyű, ha meg az élelmiszeriparban tevékenykedik, főleg nem. De nem adjuk fel, csak reménykedünk, hogy egyszer talán minden jóra fordul...
Indexkép: Horváth Attila
_fill_540x300_0.jpg)
