Hegedüs Lászlóval évek óta beszélgetek hol a közösségi hálón, hol személyesen. A fiatal juhtartó azért volt szimpatikus számomra, mert az egyetem elvégzése után, 2020-ban "főállású" gazdálkodóvá-, juhtartóvá vált és azóta évről-évre gyarapítja az állományát.
2022 őszéhez közelítve igazi pánik uralkodott el a kicsi- és közepes üzemmérettel rendelkező gazdálkodók körében. Voltak, akiknek jóformán semmi nem termett az évszázados aszály után, így nemcsak a magas takarmányárak, hanem a szénahiány is nyomasztotta a lelküket. Akiknek ugyanis termett szálastakarmány, azok érthető módon, nem akarták eladni a felesleget, mondván, hogy jövőre is lehet hasonló aszály, így nekik is szükségük lehet tartalékra.
Mindezek mellett a megemelkedett energiaáraktól is sokan rettegtek, különösen azok, akik hidroforral itattak és még nem tudták, hogy milyen villanyszámlát fognak kapni az átlagfogyasztás feletti árakkal.
Ilyen bizonytalanságokkal teli időszakban, váratlan kéréssel keresett meg Laci:
"Mindenki el van keseredve, most kellene egy cikket írni arról, hogy lehet túlélni ezt az időszakot. – Hátha sikerül egy kis lelket önteni a gazdatársakba."
Nekem nem is kellett kétszer mondani, jobbnak láttam személyesen ellátogatni Hegedüs László birodalmába és szerettem volna egy rövid amatőr videót is készíteni arról, hogyan dolgozik nap-mint nap a fiatal gazda.
A videó – úgy gondolom, hogy – valóban jókor készült el. A kisfilm fogadtatása minden várakozásunkat felülmúlta, szó szerint internetet robbantott, ugyanis néhány nap alatt 100.000 megtekintést értünk el vele – és ez a növekedés azóta sem állt meg 262.000 megtekintésnél.
Természetesen a történet, a tartalom és mindenek előtt Hegedüs László személye volt az, ami lenyűgözött mindannyiunkat, hiszen egy nem mindennapi életutat tár elénk őszinte, hiteles formában.
A képre kattintva érdemes megtekinteni a videót az Agroinform.hu Facebook oldalán
Hogyan vészelted át a 2022-es év viszontagságait? Milyen "túlélési praktikát" találtál ki a nyári hónapok alatt? – kérdeztem Lacit.
– A nyári időszak nekem is fele-másul alakult: június közepétől körülbelül augusztus 20-áig, amíg meg nem jöttek az esők, én is kedvtelenül hajtottam ki az állatokat. Akkora por volt, hogy nem lehetett látni – ugyanúgy, mint ősszel és télen a köd – csak akkor a por szállt.
Egy kicsit olyankor átgondolja az ember, hogy jó helyen van-e... – de ezeket a rossz gondolatokat csak a pillanatnyi helyzet hozta, mert egyébként imádom a jószágaimat és az állattartással járó életformát, úgy ahogy van, mindenestül.
Mit lehetett csinálni? Igazából a száraz falevéltől kezdve a vaddohányon át mindent lelegeltettem, csak a szárak álltak ki. Az akácosokat teljes mértékben bejártuk, ameddig a juhok elérték a leveleket, azokat is leszedték a fákról.
Volt nekem egy mentsváram – ami egyébként nagy szerencse volt – ugyanis nem jól sikerült egy rozsvetés. Annak idején a rozsot csak úgy elszórtuk és megtárcsáztuk – ez a területe eleve legelőnek készült volna, de nem sikerült úgy, ahogy szerettük volna. Kaptam egy szomszéd gazdától területet legeltetésre, így a rozsom megmaradt és bekalászolt. Mire lelegeltettem a szomszéd táblát, az én rozsom alján egy kis parlagfű is megindult. A juhok szedték a rozs kalászokat a tetején, amelyik megunta, az eszegette a parlagfüvet az alján. Nagyjából így húztuk ki a legnehezebb időszakot augusztus végéig, amikor megjöttek az esők.
Egyébként már a nyári hónapokban is azon járt az agyam, hogy majd a hideg beálltával, milyen praktikákkal tudnám kitelelteni az állományomat. Sokat szoktam beszélgetni a Facebookon és élőben is a gazdatársakkal és a jó példákat igyekszem eltanulni, megjegyezni. Elhatároztam, hogy a krumplit, sárgarépát – amit egyébként már én is etettem – cukorrépát időben betárolom, hogy egy kicsit olcsóbb legyen a takarmányozás, mintha kivárnám az őszt és kapkodnom kellene.
Hallottam, hogy voltak, akik kemény tételben kipróbálták ezt a fajta takarmányozást 500-600 juhval, és csak a krumpli etetés mellé közepes minőségű szénát, búzaszalmát, árpa- és zabszalmát adtak és így ki tudták teleltetni a nagylétszámú juhállományukat is.
Ezzel a tervvel és szorgalmas gyűjtögetéssel egy kis pozitív energiát tudtam magamba szívni, de nagyon vártam már, hogy essen az eső.
Amikor esett az eső, kiálltam a szabad ég alá, úgy örültem, hogy végre van valami.
Azonban az élet az eső után sem könnyű, ugyanis az első 1-2 hétben a növények még csak éppen elkezdenek kibújni. Ilyenkor kell a juhásznak nagyon vigyáznia, ugyanis a jobb adottságú területeket nem szabad rögtön lecsípetni a birkával! Ellenkező esetben később nem lesz legelőm.
A juhászat egyébként szerintem mindig egy kicsit arról is szólt a történelem során, hogy talpraesett gazdálkodók hogyan tudják a legtöbbet kihozni a területeikből. A pillanatnyi lehetőségek maximális kihasználása a cél. – fűzte hozzá Laci.
– Bizonyára nem év vagyok az első, aki ezt kérdezi, de szerinted mekkora juhállomány az, amiből meg lehet élni ma Magyarországon? – faggattam Lacit.
– Nagyon érdekes kérdés ez, hiszen korábban olvastam is erről egy pHD értekezést, amelyben a szerző leszögezte, hogy 200 anyajuhlétszám alatt nem lehet életképes a gazdaság. Én ezzel nem értek egyet, ugyanis ezerféle körülmény befolyásolhatja ezt a kijelentést. Minden a gazdasági környezeten és a területi adottságokon, valamint az időjárási viszonyokon is múlik – nem utolsó sorban a gazda rátermettségén, kreativitásán és szorgalmán.
Az én példámból kiindulva, 100 alatti anyajuh állatlétszámból megélek, nem panaszkodom. Igaz, hogy mellette segítek a környező gazdálkodóknak is, ahogyan ők is nekem, ha kell. És ha időm engedi, akkor bőrműves termékeket is készítek – én is igyekszem több lábon állni, ahogyan mindenki, aki egyről a kettőre szeretne jutni.
– Nagyon érdekes dolgot mondtál nekem Kunbaracsról. Mondhatjuk, hogy a juhtartás egyik központja hazánkban ez a vidék.
– Így van, azonban errefelé a régebbi időkben sokkal nagyobb, komolyabb központok voltak: Rengetegen tartottak juhot Kunszentmiklóson és itt a Kiskunsági Nemzeti Parkhoz tartozó részeken, például Apajpusztán. Űrbő után itt a Juhászföld elnevezésű terület is, ami szintén a régi időket idézi.
Végeztem egy gyors felmérést, amiből az derült ki, hogy 2000-2200 anyajuh van a településen és a környéken – ugyanakkor a faluban csak 680 fő lakik. Ez azt jelenti, hogy országos viszonylatban, lakosság-arányosan az egyik legnagyobb juhállománnyal rendelkezik a mi térségünk. 6 család csak ebből él, plusz vannak még egy páran, akik jövedelem-kiegészítésként tartanak juhot.
Hegedüs László egy "kecskeméti sárgafejű", hivatalos nevén sárgafejű berke anyával – fotó: Agroinform.hu / Igric Dominika
– Milyen fajtát tartasz és mit érdemes ezekről a juhokról tudni? – kérdeztem Lászlót.
– Először is, ha hivatalosan akarunk lenni: sárgafejű berkék vannak törzskönyv szerint az udvaromban – meg egy pár tenyésztő társamnak, akik hasonlóan elkötelezettek a fajta mellett.
Azonban fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy Budapesttől Szegedig, akik ezt a fajtát tradicionálisan tartották tartotta – kecskeméti sárgafejűnek nevezték – és ez az elnevezés is maradt meg jobban a köztudatban. Ez a fajta a kialakulása során főleg a Duna-Tisza közén fordult elő, és a tenyésztők általában nagyvárosokhoz kötötték, innen ered a köznyelvi neve. De volt ez a fajta délebbre szegedi sárga is és egyéb ilyen, vagy ehhez hasonló nevekkel is illették a nagyvárosokhoz kötve.
Kecskeméti sárga néven az állomány igen nagy létszámban maradt meg a múlt század végéig, 500-600 állat csak Kecskemét körül legelt, és ezt a fajtát fejték. Főbb jellemzője, ami rögtön szembetűnik: a hosszú lelógó füle, a kedvező tulajdonsága a jó tejelő készsége, a jó báránynevelő készsége, meg az, hogy jól hasznosítja ezeket a kunsági, homokos területeket. A bárányok vöröses-barnásan születnek és ahogy növekednek, úgy érik el azt az aranysárga árnyalatot, amit annyira szívesen nézegetünk. Nagyon érdeklődő természetűek, könnyen kezelhető jószágok.
László egy gyönyörű, szelíd vörös kosbárányt tart a kezében – fotó: Igric Dominika
Önszorgalomból igyekeztem összegyűjteni a hazai tenyésztőtársakat, így az országban olyan 5-6 helyen van komolyabb tenyészet, ahol nagyon odafigyelnek a tenyésztői munkára. A fajtatiszta anyajuh létszám Magyarországon körülbelül 600 darab.
A többi jó erősen el van már keverve... Kegyelemdöfést adott ennek a fajtának annak idején az, hogy a felvásárlók az olasz piaci igényekre hivatkozva – nem vették meg a színes bárányt, szinte csak a magyar merino típust részesítették előnyben. Ekkor 200-300 darabos állományokat kereszteztek át egy "pillanat alatt", vagy vágóhídra adták az állományokat.
A juh-tejet sem vették egy darabig és ez sem tett jót a fajtának, hiszen tejelő fajtaként vált ismertté. Most, hogy az aszályos időszakokban és extenzív tartástechnológia mellett szépen bizonyítanak a jószágok, így egy kicsit talán népszerűbbé válik a fajta, de nem olyan egyszerű ez a folyamat: kicsi az egyedlétszám, ugyanakkor el kell kerülnünk a beltenyésztettséget és még az is kérdéses, hogy melyik fajtához érdemes hozzányúlni javító szándékkal.
Erdélyben úgy gondolom, hogy rokon fajtának mondható a vörös fejű berke – így mondják erdélyi részeken. Romániában nagyjából 30 000 juh van törzskönyvezve és elég komolyan veszik a fajta fenntartását, tenyésztését.
– Milyen terveid vannak egy ilyen év után? – kérdeztem a fiatalembert.
– Szűkös egy kicsit a terület – ahogy korábban mondtam, rengetegen juhászkodunk errefelé. Nagyon nagy új területeket már nem fogok tudni használatba venni, de amennyit a meglévő legelők elbírnak – ezt folyamatosan figyelem és a takarmányfelhasználást is feljegyzem – ésszerű kereteken belül tervezem az állomány gyarapítását.
A mezőgazdaságban nincsen két egyforma év, így a takarmányfelhasználást is több év tükrében kell értelmezni és nagyon okosan kell gazdálkodni.
Egyelőre ennek az állománynak is örülök és hálás vagyok, amiért azzal foglalkozhatom, amit szeretek. Úgy gondolom, hogy ha törzstenyésztőként ezt a kis állományt magasabb minőségre tudom hozni, azzal is fejlődhetek.
Önnek is van egy története, ami példaértékű lehet mások számára? Várjuk a beszámolókat a szerkesztoseg@agroinform.hu e-mail címre.
