Magyarországon a fejes káposzta és a kelkáposzta termőfelülete az elmúlt években tovább csökkent (1600-1700 ha), a termésátlagok rendre elmaradnak más uniós országokéhoz képest.
Az éves terméseredmények, ami tulajdonítható a termesztés színvonalának is, az időjárástól függően jelentős szórást, ~50%-os különbséget mutatnak, 2006-ban 28.000, 2019-ben 18.000 kg/ha (KSH). Az adatok magukba foglalják a rövidebb tenyészidejű, korai és nyári termesztésű káposzták terméseredményeit, de hasonló éves szórás, jelentős termésingadozás mérhető a feldolgozás és tárolás céljából ültetetteknél is.
Az öntözés ugyan nem jelent teljes védelmet az alacsonyabb hőigényű káposztaféléknek az egyre gyakoribb nyári hőségnapok és légköri aszály ellen, de azt mérsékli, évek sora bizonyítja, hogy eredményes szabadföldi zöldségtermesztés, mint ahogy a hosszú tenyészidejű káposztaféléké sem valósítható meg csupán a természetes csapadékra alapozva.
A közepes, nem egy esetben gyenge termésátlagok mellett sok a minőséggel kapcsolatos kifogás is, ami a növényvédelmi problémák mellett részben a szakszerűtlen talajművelésre és a pontatlan tápanyag-utánpótlásra vezethető vissza. A felvásárlási árakhoz viszonyított igen magas műtrágyaköltségek átgondoltabb, technológiához és talajviszonyokhoz jobban igazított tápanyagellátást tennének szükségessé, nem elfogadható a gyakran tapasztalható, minden mérési eredményt, objektív megítélést nélkülöző, ötletszerű tápanyag-gazdálkodás.
Káposztatermesztés nem folytatható öntözés nélkül, mint ahogy a csapadék pótlása sem vezethet eredményre okszerű tápanyagellátás hiányában.
Káposztatermesztés nem folytatható öntözés nélkül – fotó: Shutterstock
A káposztafélék talajigénye
A tárolási és ipari célra szánt káposztafélék számára a középkötött, homokos vályog- és vályogtalajok előnyösebbek, szerkezetjavítás, jobb víz- és tápanyag-gazdálkodás valamint a lazább szerkezet miatt lehetőség szerint a vetésforgó szervestrágyázott szakaszába kerüljenek. (Ez különösen érvényes a karfiolra és a brokkolira mint talaj iránt leginkább igényes káposztafélékre.) Számottevő szerkezetjavulás 50-60 t/ha érett istállótrágyától vagy annak megfelelő egyéb szerves anyagtól várható.
A káposztafélék, ezen belül a fejes káposzta és a kelkáposzta is az ún. „sótűrőbb" zöldségfélék csoportjába tartoznak, a nagyobb adagú műtrágyát, töményebb tápoldatot jobban elviselik, mint ahogy a gyengébb vízminőségre sem reagálnak érzékenyen. A fejes káposzta és a kelkáposzta klórérzékenysége is kisebb, mint számos zöldségféléé, így a műtrágyaféleségek megválasztása kevesebb gonddal jár.
Ritkán előforduló, de nagyon súlyos kárt okozó betegsége a káposztaféléknek a plazmodiofórás gyökérgolyva (Plasmodiophora brassicae), az utóbbi években gyakrabban lehet vele találkozni Szabolcs-Szatmár és Somogy vármegyék savas vagy enyhén savas talajain. A védekezés alapja a 3-4 évesnél hosszabb vetésforgón kívül a semleges vagy a lúgosabb talajok megválasztása, esetleg meszezés.
A káposztafélék tápanyagigénye
A káposztafélék mint nagy tápanyagigényű zöldségfélék ismertek, bár a szakirodalomban ilyen vonatkozásban jelentős különbségek találhatók, aminek egyik magyarázata lehet, hogy az erre vonatkozó források (szakcikkek) nem tesznek különbséget a hosszú tenyészidejű, nagy termésre képes tárolási, illetve ipari fejes káposzta tápanyagigénye és a lényegesen kisebb zöldtömeget nevelő korai, rövid tenyészidejű fajták között.
A hosszú tenyészidejű tárolási fajták 3-4-szer annyi tápanyagot építenek be a lombozatukba, mint a rövid tenyészidejű, korai fajták, ebből adódóan általánosan, mint fejes káposzta tápanyagigényéről nem lehet beszélni.
A termésmennyiség (tenyészidő hosszúsága) és a növény által felvett tápanyagok mennyisége szoros összefüggést mutat:
• hosszú tenyészidejűek (~100 t/ha termés esetén):
300-350 kg/ha N
120-150 kg/ha P2O5
350-400 kg/ha K2O
• középhosszú tenyészidejűek (~50 t/ha termés esetén):
150-200 kg/ha N
70-80 kg/ha P2O5
200-250 kg/ha K2O
• rövid tenyészidejű fajták (~20-25 t/ha termés esetén):
50-100 kg/ha N
20-30 kg/ha P2O5
90-100 kg/ha K2O
Tenyészidő elején a lombtömeghez képest intenzívebb a nitrogénhasznosítás (egységnyi zöldtömegre számított napi tápanyagfelvétel), de a legtöbb nitrogént és káliumot is a fejesedés idején veszi fel, amit a műtrágyázás időzítésénél, a tápanyag megosztásánál kell figyelembe venni.
A káposztafélék a nagyobb adagú műtrágyát, töményebb tápoldatot jobban elviselik, és a gyengébb vízminőségre sem reagálnak érzékenyen – fotó: Shutterstock
A káliumellátás bizonyos mértékig kihatással van a termésmennyiségre, de alapvetően a szárazanyag-tartalmon keresztül a szállíthatóságot, a tárolhatóságot, a betegség-ellenállóképességet határozza meg. A káliumhiány viszonylag lassabban mutatkozik a leveleken, de később igen jellegzetes tünetével, az erek közötti klorózissal, illetve nekrózissal biztosan elkülöníthető a többi tápelem hiányától. Kedvezőtlen, azaz káliumhoz viszonyított magas nitrogén és bőséges vízellátás hatására (sok őszi, betakarítás előtti csapadék) könnyen repedő, betegségekre és tárolásra érzékenyebb termést fejleszt.
Foszforszükséglete a nitrogénhez és a káliumhoz viszonyítva alacsony.
Magnéziumigénye 50-60 kg/ha, de más káposztafélék (pl. karfiol, brokkoli, kelbimbó) esetében több, a 60-80 kg/ha-t is eléri. Gyakran a hiány oka nem a talaj alacsony magnéziumtartalma, legtöbbször a tápelemek, illetve a trágyázás aránytalanságából adódik (pl. magas káliumszint, erősen meszes talaj).
Mikroelemek hiánya (pl. bór és molibdén) ritkán a fejes káposztánál, gyakrabban a karfiolnál és a brokkolinál figyelhető meg. Oka a bór esetében a magas, a molibdénnél az alacsony pH.
Tápanyagok pótlása
A jó ütemű növényfejlődésnek feltétele a talaj kiegyenlített tápanyagtartalma, ami csak megosztott trágyázás útján érhető el. Minél gyakrabban adunk trágyát, annál kiegyenlítettebb a fejlődés, ugyanakkor a túl gyakori, heti-kétheti adagolás sem indokolt, különösen nem szerves anyagban gazdag, középkötött talajokon, mivel az ilyen talajok bizonyos mennyiségű tápanyagot képesek tárolni. Viszont minél lazább a talaj, minél alacsonyabb a humusztartalma, annál több adagra kell a fejtrágyát megosztani.
A foszfort – amiből a növény a fejlődés kezdetén igényel nagyobb mennyiséget – az őszi talaj-előkészítés során kell 80-90%-ban kijuttatni, 10-20%-ot ültetéskor célszerű indítótrágya formájában adni.
A káliumot a koraiak esetében nem, de a nyári és a kései fajtáknál célszerű több részre megosztani, 1/2: ősszel alaptrágyaként, ¼: ültetés előtt indító formájában és ¼: fejtrágyaként kiszórni vagy tápoldat formájában kijuttatni.
A káposztaféléknél általános alaptrágyázásnál a műtrágyák terítése, amely során a trágyát a terület felületére egyenletesen kiszórják és talajba munkálják. Az indítótrágyázásnál és a fejtrágyázásnál jó hatásfokú a sortrágyázás, a startert célszerű közvetlen a palánták gyökerei közelébe, magas foszfortartalmú, jó oldékonyságú NPK vagy komplex műtrágyák formájában adni.
A növények a tápanyagokat vízben oldott formában veszik fel, ebből adódóan a leghatékonyabb fejtrágyázási mód az, amely során vízben oldott formában, tápoldatként, megközelítőleg olyan koncentrációban és arányban adjuk a tápelemeket, mint ahogy azokat a növény gyökerein keresztül leggyorsabban hasznosítani tudja (0,2-0,3%-os töménység, 2-2,5 EC).
Ha a talajok tápanyagokban jól ellátottak, kisebb a lombtrágyázás jelentősége. Többnyire relatív hiány alkalmával, a mikroelemek és a magnézium esetében szoktuk alkalmazni, illetve nagyon hatékony megoldás közvetlenül az ültetés után, amikor a felszedéstől megszaggatott palántagyökerek még nem képesek a tápanyagfelvételi funkciót maradéktalanul ellátni.
