Már több éve annak, hogy Dr. Jakab Gusztáv, az ELTE TTK Földrajz- és Földtudományi Intézet Környezet- és Tájföldrajzi Tanszékének egyetemi adjunktusa fényképezőgépével örökíti meg Magyarország keleti fele, azon belül is az Alföld szárazodását, egyre gyorsuló elsivatagosodását.
Ismerős jelenet: csontvázak a sivatagban. Ott még nem tartunk, ez még "csak" egy koponya a pusztán – fotó: Dr. Jakab Gusztáv
A fotókat látva megdöbbentő jövő tárul elénk, mert ha a folyamat így, ebben az ütemben halad előre, akkor mi lehetünk a klímaváltozás miatt leginkább elsivatagosodó ország Európában. Erős mondat ez, de ha a politikai és a vízügyi szakma nem lép, ilyen jövő vár ránk. Természetesen, a mezőgazdaságban érdekelteknek, a termelőknek is meg kell tenniük a magukét, de a tendencia megfékezéséhez ők már nem elegendők. Sokkal, de sokkal szélesebb körű fellépésre van szükség, másként igen nagy baj lesz.
– Magamról annyit: biológus vagyok, de geológiából, földtudományból doktoráltam, a szakterületem pedig a negyedidőszaki klíma- és vegetációfejlődés – mondta elöljáróban Dr. Jakab Gusztáv, aki évek óta a Földgömb Magazin állandó szerzője. – Azt kutatom, hogy a jégkorszakokban és az azóta eltelt időszakban hogyan változott a klíma, a növényzet, ebben milyen emberi hatások játszottak közre, különösen részletesen foglalkozom az Alfölddel, annak vízszabályozásával, középkori vízgazdálkodásával. Az ELTE-n klímaváltozással kapcsolatos tárgyakat is oktatok, tizenhét éven át pedig a MATE oktatója voltam, agrármérnököket oktattam.
Dr. Jakab Gusztáv kötelességének érzi, hogy dokumentálja a katasztrofális viszonyokat – fotó: Dr. Jakab Gusztáv
– A fotózás pedig onnét jött, hogy szenvedélyem a természetfotózás, örömmel örökítek meg szép tájakat, gyönyörű virágokat – az aszállyal és a felmelegedéssel kapcsolatos témákat nem szeretem, mert mindig elszomorít a látvány, de ez meg hozzá tartozik a munkámhoz – folytatta. – Szarvason élek és 2022-ben azt gondoltam: kutya kötelességem az itt, a térségben zajló katasztofális viszonyokat dokumentálni. Az a tapasztalatom ugyanis, hogy a természetfotós kollégák ezzel a témával éppen a negatív töltete miatt nem, vagy nem szívesen foglalkoznak.
Gémeskút és porördög – nyáron igazán puszta a puszta – fotó: Dr. Jakab Gusztáv
Dr. Jakab Gusztáv jelezte: a gazdák és a témában érdekelt szakemberek egy része azzal próbálja magát nyugtatni a klímaváltozás kapcsán, hogy korábban is voltak forró évek és hasonló időjárási folyamatok, nem kell aggódni, majd elmúlik és újra kiegyenlítődnek a viszonyok, megint csapadékosabbá válik időjárásunk.
Kiszáradt kőriserdő – fotó: Dr. Jakab Gusztáv
– Joggal feltételezik ezt, mert az 1860-as években volt egy hírhedt aszálykatasztrófa az Alföldön, amikor éheztek az emberek. Rengeteg jószág pusztult el, a termés odaveszett. 2022-ben, amikor a nagy aszály volt, elővettem az erről szóló írást és miközben olvastam, borsódzott a hátam, annyira ráillett a leírás a két évvel ezelőtti történésekre – fogalmazott a szakember. – Akkor azt írták: szavanna-szerűvé változott a táj, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag nincs élő növény a pusztában, minden elszárad, zöldből barnára vált a puszta – ez a katasztrófa a 19. században két évet érintett, közte pedig volt egy csapadékosabb év. Tehát ez a mintázat nagyon hasonlít ahhoz, amit most is átélünk. Van azonban egy aprónak nem mondható különbség: akkor ez csak regionális katasztrófa volt, a mostani viszont jól beleilleszthető egy globális trendbe. A 20. századtól látszik a felmelegedés tendenciája hosszabb-rövidebb lehűlési időszakokkal, de 1990 óta egy egyértelműen gyorsuló felmelegedést látunk. Azt gondolom, elkezdhetünk aggódni...
Elszáradt kukorica Szarvas környékén – fotó: Dr. Jakab Gusztáv
Az egyetemi oktató hozzátette: a hőhullámok előfordulásának valószínűsége több mint megháromszorozódott, az aszályok valószínűsége a duplájára, az árvizeké pedig 2,3-szorosára nőtt. Tehát ahogy melegszik a klíma, úgy nő a szélsőséges események, a hirtelen lehulló nagy mennyiségű csapadék és egyre hosszabb aszályos időszakok valószínűsége.
– Mindez jól érzékelhetően stresszeli, frusztrálja az embereket, aminek a megnyilvánulási formája az agresszivitás, vagy a tagadás. Ezt látom a Facebook-posztjaimhoz érkező reakciókban is – magyarázta a kutató. – Hiába teszek ki 20 fotót is akár a kiszáradó területekről, vannak sokan, akik azt mondják, ez nem igaz – nem tudom, talán arra gondolnak, hogy mesterséges intelligenciával készülnek ezek a képek, egyszerűen nem hajlandók tudomás venni a valóságról. Én ezt annak tudom be, hogy megijedtek attól, hogy mi vár ránk.
Csatorna a Bács-Kiskun vármegyei Izsák környékén: két éve nem látott vizet – fotó: Dr. Jakab Gusztáv
Dr. Jakab Gusztáv azt is elmondta: a világ klímaváltozásának irányát a nagy országok, főleg Kína határozza meg. Ma már nem a kőolaj felelős az üvegházhatású gáz-kibocsátás növekedéséért, hanem a kőszén, a kőszénégetés hátterében pedig Kína áll, az ország gazdasági növekedése a kőszén felhasználásán alapul. Jó irány, ha napelemparkokat és szélerőműveket telepítünk, de dőreség azt hinni, hogy ezzel megállíthatjuk a negatív klímafolyamatokat. Amit mi tehetünk, az az alkalmazkodás.
Amikor már a szőlő is elszárad, akkor tényleg nagy a baj. Képes helyzetjelentés a Homokhátságról – fotó: Dr. Jakab Gusztáv
– Gyakran hallani arról, mekkora probléma, hogy a sarki jégsapkák olvadnak, arról viszont már kevesebb szó esik, hogy fogy alattunk a talajvíz. Holott ez semmivel sem kisebb jelentőségű, főleg az agrárium számára– szögezte le. – A Homokhátságban néhol már a kutakból nem lehet öntözni, a házikertekben sem tudnak termelni a gazdák. De a Tiszántúlon és a Nyírségben is egyre csökken a kutak vízszintje. Jogos a kérdés, hogy akkor mit tegyünk? Az úgynevezett hidrológiai ciklust, azaz a vizek körforgását a globális felmelegedés és az emberi tevékenység, különösen a vízügy felgyorsítja. Ha belvizesek a területek, akkor ezekről a vizet elvezetik a folyókba, s a nedvesség távozik az országból. Ezt kellene megakadályozni azzal, hogy összegyűjtjük a helyi csapadékvizeket, többletvizeket például a Natura 2000-es területeken ahelyett, hogy kivezetnénk azokat az országból. Eddig ez történt, de szerencsére, vannak már próbálkozások a csapadékvíz visszatartására. S ehhez nem azt mondom, hogy nincs szükség nagy beruházásokra, óriási víztározókra, de amiről az előbb beszéltem, azt már maguk a gazdák is megtehetik és meg is teszik, erre éppen a Homokhátságon látunk példát.
Ez valamikor vízzel borított terület volt – fotó: Dr. Jakab Gusztáv
– Át kell gondolni a vízügyi szakembereknek is, hogy a vízszabályozás kapcsán hogyan tovább, a Tisza vízszintje már meglehetősen alacsony, a folyók sok helyen csatornává silányodtak. Mi a teendő? Vissza kell állítani a régi természetes mederhálózatot. Új csatornákat kell létrehozni, amelyek nemcsak a belvíz elvezetését, hanem az összegyűjtött víz odavezetését, valamint a csapadékvizek helyben tározását is szolgálják. Azt azonban érdemes jobban hangsúlyozni, hogy a legtöbb vizet a talajban lehet tárolni – ez viszont már egy másik szakterület, az agrotechnológia kérdésköre. Erre azonban nincs általános érvényű megoldás, minden gazdának magának kell eldöntenie a saját viszonyai között, hogyan alkalmazkodik esetleg más növényfaj termelésével, a szántás elhagyásával, nagy zöldtömegű növényekkel, gyepesítéssel és így tovább... Az azonban biztos: aki nem alkalmazkodik, tönkremegy – szögezte le végül.
_fill_540x300_0.jpg)
_fill_540x300_0.jpg)
_fill_360x200_0.jpg "Ezt tudják élesben a Väderstad gépei")
